„Odab@szom” – avagy X faktor, mi lenne velünk nélküled?

Előre elnézést kérek mindenkitől, aki vagy saját maga, vagy valamely családtagja életének értelmét, fő célját, motivációját egy tehetségkutató műsorban való fellépés sikeréhez köti, ők nehogy tovább olvassák ezt az irományt!

Nem vagyok rendszeres X faktor/Voice stb. néző, de nekem is van családom… Szóval nézem, mégis csak! J Úgy hozta a sors, hogy abban a szerencsében részesülhettem az elmúlt évek során, hogy személyesen is megismerhettem pár nagyszerű énekest, menedzsereikkel együtt, akik hasonló műsorokban tűntek fel. Ezáltal talán az átlagosnál picit közelebbi információk is eljutottak hozzám a tehetségkutató műsorok mikéntjéről. Azt azért nem állítom, hogy „kijózanító” lett volna az így megismert  valóság, mert az ember így 40-en túl (J ) már ritkán lepődik meg, de az tény, hogy azóta más szemmel tekintek egy-egy műsor végletekig kiélezett, pattanásig feszült pillanataira. Olyanokra gondolok, amikor zsűritagok, egyben mentorok (?!) és versenyzők, nem is beszélve a műsorvezetőkről az univerzum keletkezése és a világegyetem legvége között előforduló valamennyi érzelmet egyszerre élik át, egyben 220-as pulzus és 180-as vérnyomás állapotában úgy tekintenek egymásra, mint kb. Júlia illetve Rómeó tekinthetett egymásra közvetlenül haláluk előtt.

Arról most nem értekeznék, hogy természetesen az ilyen műsorok lényege a bevétel, a profit, és minden, értsd ez alatt, MINDEN ennek a célnak van alárendelve. Tehát pl. az is, mikor,melyik zsűritagnak, mint mondanak a „fülére”, hogy legyen kedves teljes átéléssel, őszintén, saját gondolataként belemondani a kamerába. Így aztán az is teljesen érdektelen, hogy a tisztelt mentor mondjuk akár csak egy „pöttyöt” is értsen ahhoz, amit szakért, vagy tanít. Nem kell zenei hallás sem hozzá, dehogy, minek? A lényeg, hogy érzelmeket váltsunk ki, minél intenzívebbeket, nem érdekes, hogy a valóságot, a realitást már rég „elhagytuk”, már mindenki a video játék virtuális szereplője csak.

Itt már kérem, elfelejtünk mindent, ami még úgy általában jellemzi ezt a földi létünket, hiszen nincs is semmi másnak értelme, csak annak, hogy most jól „odab@szom”. Mondotta a mai adásban Alföldi Róbert fülébe a 18 éves Péterffy Lili, a párbajában előadandó gyönyörű, lírai Republic szám, a Varázsolj a szívemmel előadásmódjára vonatkozóan. Na, itt egy picit megakadt a lemezjátszóm tűje….

Mert egy ilyen megnyilatkozás nyilván nem először tör elő ebből a kedves, fiatal lányból, sőt még azt is el tudom képzelni, ez nem is magától jutott eszébe, hanem „tanácsolták” neki. Igyekszem nem átmenni Puzsér Róbertbe, de „mi van”??????  Hát valaki nem mondaná el akár a mentoroknak is, hogy „hol van a lent, meg a fent”? Hogy a színpadon nem b@szunk oda senkinek semmit, hogy egy zenei előadás nem szólhat az odab@szásról, hogy vannak stílusok, és egy ilyen gyönyörű, lassú számhoz milyen hozzáállás szükségeltetik? Ha már egyszer azzal senki nem törődik, hogy szegény Lilinek legalább egy énekórája legyen, amin a legalapvetőbb dolgokról, úgyis, mint légzés, támasz, intonálás, formálás, stb. legalább szó esik? Hát mit gondol(tat)nak ezzel a lánnyal, meg nyilván a többi fellépővel is a színpadi létezésről? Hogy lehet ezzel az attitűddel kimenni a színpadra?

És akkor kiment, énekelt, hamisan, bizonytalanul, zeneileg felépítetlenül, szenvedő arccal, és nézte Alföldi Róbertet, aki egyszer csak megrázva az ökölbe szorított kezét sarkallta a még intenzívebb odab@szásra mentoráltját. Hát komolyan mondom, abban a mozdulatban benne volt minden. De legfőképpen a teljes dilettantizmus. A Sirius közelebb van hozzánk, mint amilyen távolságra ez a mozdulat volt az éppen előadott dal hangulatától.  Végtelenül elszomorító. Úgy sajnálom a versenyzőket. Teljesen eltorzítják a személyiségüket, ugyanis az ezekben a hetekben átélt stressz hatására, meg a műsor teljes körítése miatt, szinte az elért eredménytől függetlenül ebben fognak majd hinni. Az itt kapott „életre szóló” tanácsokban. Amelyeket az iszonyúan híres, meg még ráadásul „velem tök jó fej” XY zsűritag mond nekik.

Megértem, hogy kellenek az ilyen műsorok, hiszen ez mindenkinek jó. A gyártóknak, a mentoroknak, a fellépőknek (ha kiesnek, akkor nem adják fel, jövőre újra meg lehet próbálni, mint Magilla Gorilla a halálugrást) az egész országnak, akik „halálra” izgulják, illetve drukkolják magukat adásról adásra, de még a zsűri „véletlen” döntésképtelenségét követően kizárólag hátulról látható, a mindent eldöntő borítékot Lilunak szállító személynek is. Csak az a kérdésem, muszáj ezt így? Nem lehet legalább egy kicsit ember közelibben?

BRÉKING! :-) És akkor a valóság a karneváli esettel kapcsolatban:

Miután az elmúlt napokban rengeteg - a valóságot elferdítő, teljesen egyoldalú, vagy egyszerűen csak valótlan tartalmú - írás jelent meg a Savaria Történelmi Karneválon történt rendőri intézkedéssel kapcsolatban, kötelességemnek érzem, hogy ezúttal kizárólag a tények is napvilágot lássanak, összefoglalva a történések elemeit. A következő írás tehát hangsúlyozottan nem véleményt mond, sem a fellépőkkel, sem a rendőri intézkedéssel kapcsolatban.

1; Az „intézkedés alá vont” zenészek NEM rendelkeztek szerződéssel karneváli fellépéssel kapcsolatban, NEM volt engedélyük fellépni, ergo nem szerepelt a szerződésükben, hogy „addig szórakoztassák a nagyérdeműt, amíg arra igény mutatkozik”. Valamint saját bevallásuk és szemtanúk elmondása szerint is „kalapoztak”, pénzt gyűjtöttek a zenélésükért.

2; Valóban, korábbi években is „felléptek”, csak éppen mindig meg is lettek kérve, hogy tartsák tiszteletben a szabályokat, engedély hiányában ne zenéljenek, ezt eddig meg is tették. Rajtuk kívül valamennyi fellépőnek vagy volt szerződése, vagy – mint egy másik helyszínen, szintén egy ütő-együttes esetében – kérést követően felhagytak tevékenységükkel.

3; Jogállamban élünk. A Karnevál Hatósági engedélyében – tehát nem a csendháborításra vonatkozó rendeletben – szerepel a hangerő-korlátozás, amit a szervezőknek kötelességük betartani.

4; A Karnevál szervezői szeretik a Karnevált. Nagyon. Toleránsak, és végképp nem szeretnék, ha bárkinek bármilyen bántódása esnék, ellenkezőleg, meggyőződésük szerint a Karnevál az önfeledt, kulturált szórakozásról szól! Tudják, mi az a karneváli hangulat, hiszen többen közülük  pl. a karneváligazgató, Szommer Ildikó álmodta meg, hozta létre a Savaria Történelmi Karnevált!

5; Az inkriminált eset hajnali fél négykor történt, lakossági bejelentéseknek eleget tevő, többszöri szervezői és rendőrségi kérést követően. Kizárólag a rendőrségi előállítás ellen fizikailag fellépő emberek estek a kényszerítés áldozatául. Tehát, aki dobos volt, nem feltétlenül került előállításra, csak azok a személyek, akik a verbális szitkozódásuk mellett, valamint a kéréseket tevőkből hülyét csinálást követően fizikailag is ellenálltak.

+1; Kikérem magamnak, illetve a Karneválnak, hogy egyes médiumok a valóság csupán egy részének tálalásával, a kapott, több esetben valótlan információk azonnali közreadásával, egy rendőri intézkedéssel kapcsolatban egyáltalán nincsenek tekintettel Szombathely legértékesebb rendezvényére, és tudatosan a város és a rendezvény hírnevét lejárató cikk-sorozatot tesznek közzé, vagy "vesznek át"!

Visszatekintés egy „átlagos” hétre :-)

Úgy tűnik, az elmúlt hétre vonatkozóan sem érhet bennünket az a vád, hogy csak „lógattuk a lábunkat”! :-)

Hétfőn az Iseumi Szabadtéri Játékok Jézus Krisztus Szupersztár produkciójának volt a díszlet állítás próbája. ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy Budapestről érkezett 2,5 t Layher állvány rendszer, melyet Silló Sándor rendező elképzeléseinek megfelelően felállítottak a szentély elé, majd egy professzionális kaszkadőr segítségével „próba-keresztrefeszítést” és „próba-akasztást” gyakorolhattak az érintettek. Az elképzelés szerint a hat méter magas állvány rendszer közepén, a hiány „adja majd ki” a keresztet, tehát az a rész, ami üres. De ezt a tisztelt néző a világításnak köszönhetően majd csak a megfelelő pillanatban fogja konstatálni, akkor látja majd meg, hogy ahol nincs állvány, az egy kereszt alakú rész. Schrott Péter még így civilben is megrendítően hitelesen alakította a keresztre feszített Jézust, komolyan mondom, még nem láttam „élőben” hasonlót, de hátborzongató látvány. Hát még, ha a teljes előadás végén, zenével, fénnyel, szereplőkkel, jelmezekben jutunk ide….

Schwartz Dávid / Júdásnak külön köszönet, hogy ilyen férfiasan győzte le tériszonyát a saját akasztásakor! Nem is olyan egyszerű feladat ám csak úgy „lógni”, elernyedve, előadva az akasztott ember állapotát!

Összességében minden nagyszerűen sikerült, este már indult is vissza a Galambos Trans teherautója Pestre az állványokkal.

Kedden megnyílt Szombathelyen a Király utca „helyén” az Iseumi Szabadtéri Játékok utca. A sajtótájékoztató keretében bemutatott szakaszon összesen hat üzlet mutatta be rendezvényünk partnereként a nevünkre keresztelt termékeit. 

Jézusunk a Zalaco pékségben árulta az ínycsiklandozó illatú péksüteményeket ISZJ zacskóban, mellette 

Fekete Linda, azaz Mária Magdolna a fesztivál „hivatalos” fagyiját, az „Ibolya” ízűt kínálta a járókelőknek a Dolca Vezzo-ban, kicsit odébb Júdástól vehették át a Király utcai húsboltban az ISZJ hamburgerét. 

A túloldalon, az Africaféban pedig elkészítettem életem első koktélját, ami az „Aida” nevet viseli. 

Külön köszönet a türelmes segítségért a személyzetnek – az eredmény legalábbis a sajtó megjelent képviselői között sikert aratott. Koktél készítés közben – a hangulatot tovább fokozandó – a Jézus Krisztus Szupersztárból csendült fel pár perc énekes lányok jóvoltából.

Rendhagyó életünk, így aztán sajtótájékoztatónk sora tehát sikeresen folytatódott! :-)

Csütörtökön 40 gyermeknek, olyanoknak, akik nem tudnának könnyen eljutni ilyen helyekre mutattam be intézményünk működését, valamint néztünk be a Jézus Krisztus Szupersztár és a Bartók Szeminárium próbájába. A későbbiekben még az ISZJ fagyiját is megkóstolták – úgy tűnt, minden programot nagyon élvezték. „Miért nem maradhatunk egész nap?” – hangzott a kérdés a végén…J

Pénteken elkezdődött a 29. Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál. A korábbi évek gyakorlatának megfelelően a Savaria Szimfonikus Zenekar lépett pódiumra, ezúttal Vajda Gergő vezényletével, szólisták Perényi Miklós és Horváth Bence voltak.

Fantasztikus műsor, fantasztikus előadók, Gergő professzionalizmusa, sodró lendülete, szuggesztív tehetsége pedig nem csak a közönséget ragadta magával, de a zenekart is – igazi örömzenélésnek lehettek szem és fültanúi akik ellátogattak a hangversenyre. Azt gondolom, a fesztivál nemzetközi rangjához igazán méltó módon, illetve színvonalon kezdődött az idei is, sok sikert kívánok az előttünk álló koncertek fellépőinek, és a kurzusok hallgatóinak egyaránt. A rendezvényért pedig hálás köszönet a Filharmónia Magyarország–nak, valamennyi érintett munkatársának!

Ma olyan „dolgot” láttam a konyhánkban…..Mmmmm. Lekvár befőzést! Ráadásul, velemi málnából! Nem tudja véletlenül valaki, mennyit kell várni, amíg a „dunsztból” kikerülve ki lehet nyitni az első üveget? J Olyan finom illat terjedt el otthon, hogy habár már több órája eljöttem, még mindig érzem! Feleségem, Edina sok mindent tud fantasztikus finoman főzni, de talán lekvárban a „legverhetetlenebb”! J))

Egészséges infantilizmus – kell ez nekünk? Ars poetica 3.

Hogy mindjárt az elején válaszoljak is a kérdésre: De még mennyire!

A lexikon szerint: Fejlődésbeli elmaradottság: a gyermekkort jellemző egyes testi v. szellemi tulajdonságok visszamaradása a felnőtt korra.

Jó, akkor pontosítok, nem kóros „elmaradottságra” gondolok természetesen. A köznyelvben használt infantilizmus egyébként is „csak” gyerekes gondolkodásra, vagy viselkedésre használja az infantilis jelzőt. De, mitől gyermekes valami, és mitől felnőttes? És mikortól kell felnőttesen viselkedni? És miért baj, ha valaki bizonyos dolgokban gyerekes marad? Mi a különbség egyáltalán?

Az az igazság, hogy szerintem az alapvető különbséget az adja, hogy az ember gyermekkorban még „tudatlan”, illetve csak azt tudja, amit „hozott” magával. Ami viszont egy kicsit már problémás különbség, hogy még nem mondták meg neki, miről mit gondoljon, mi a jó és mi a rossz. De egy gyermek nem tudja az alapvető dolgokat magától? Hát dehogynem! Csak egy gyermek még hisz. Sőt, még tudja, hogy hihet… 

Még nyíltan, őszintén és szeretettel néz bele a világba, tekint rá az emberekre. Aztán jönnek a felnőttek, akik megtanítják neki, hogy hinni nem érdemes, a világ romlott, igazság nincs, az emberek hazudnak, stb.stb. És mindezt addig – iskolában, otthon, társaságokban – amíg a felnőtteknek hívő gyermek mindent el is hisz, elfogad, és igyekszik maga is beilleszkedni ebbe a társadalomba. Na ez viszont már tényleg „gáz” – hogy egy, a XXI. századnak megfelelő szót használjak. Persze, hiába is tudjuk esetleg néhányan, vagy éppen sokan ezt a fenti gondolatot, mit is tehetnénk? Ha „hagyjuk” felnőni gyermekünket „magától”, akkor teszünk jobbat, vagy ha megmondjuk neki a „tutit”? Nem lehetne a tuti mellé az igazságot is odacsempészni némelykor?

Hogy pl. attól még, hogy sokan, akár a többség is „felnőtt”, neki nem muszáj „olyannak” lennie? Hogy nyugodtan mondhat igazat még akkor is, ha sokkal könnyebb lenne mellébeszélni? Vagy, hogy nyugodtan higgyen az álmaiban még akkor is, ha mindenki azt mondja, lehetetlen elérni őket? Sőt, lehet felnőtt korban is tiszta, nyitott szívvel örülni valaminek – pl. egy dolognak ami az, aminek látszik (következő probléma) – nem kell azt szégyellni?

Legszívesebben indítanék „Gyermekképző tábort felnőtteknek”. :-) Tehát egy olyan „kurzust”, ahol azt tanítják, hogyan kell felnőtt korban is gyermeknek lenni. Még az is lehet, jót tenne a globális társadalomnak is, nem?

De komolyan, ha valaki igazán lelkesedik valamiért, biztosan megkapja az infantilis jelzőt előbb-utóbb. Vs. az az igazi „érett”, tapasztalt gondolkodású ember, aki mindig jóformán egyfajta hangulatban tengeti hétköznapjait, amiből nem is lehet igazán kizökkenteni. De ez jó?

Felnőttek ritkán sírnak. Férfiak meg különösen. El is felejtjük, hogy kell. És egy gyermek? Naponta. De ez baj? Sőt, rengeteget segítene rajtunk is, ha mernénk…

A következő „vesszőparipám”, amit nem vagyok hajlandó elfogadni, mint szinte kötelező módszert (?), hogy még véletlenül se azt mondjuk ki, konkrétan, amit gondolunk, hanem minimum kell vagy egy másodlagos jelentése mondatainknak, vagy egy valamilyen – jelenleg a másik fél számára nem látható – célja. Erre miért van szükség? Egy gyermek pontosan tudtára adja környezetének, mit gondol. Már akkor is, amikor még beszélni sem tud, erre már képes. Mi meg „direkt” elfelejtetjük ezt a képességünket, beburkoljuk a verbalitás egy furcsa köntösébe, aztán a végén már jóformán senki sem fogja tudni az igazat, a lényeget. Hát ezt a „képességünket” is visszafejlesztenék a fent említett kurzuson!

Egy gyermek, ha szeretne valamit elérni, olyan mérhetetlen energiákat tud felszabadítani magában, amely felnőtt megfelelőjével „rendkívül komoly” dolgokat lehet(ne) elérni. Csak az a bökkenő, hogy már mielőtt neki állnánk bárminek is, az esetek többségében az első lépés megtétele előtt „feladjuk”, ugyanis „rájövünk, tapasztalatból”, hogy nem lehetséges az egész. Meggyőződésem szerint eszméletlen sok fantasztikus, nagyszerű dolog „holt hamvaiba” megszületése előtt a fenti ok miatt.

Vegyünk példát mi, a gyermekekről! Nézzük, figyeljük őket, szavaikat, gondolataikat, cselekedeteiket, gesztusaikat. Olyan csodálatos világ fog előttünk feltárulni, amelynek mindannyian örömmel válnánk részesévé, ez biztos!

A jó hír: Mindez csak rajtunk múlik!

"A két testőr" - gyermekeim "első" színházi produkciója

Az elmúlt napok lázas készülődéssel teltek Evelin és Boti számára, ugyanis Budapestről a szemközt lakó nagyszülőknél nyaraltak az unokák, akikkel szinte az egész napot együtt töltötték - készülve első színházi bemutatójukra.

Nem tudom, honnan az affinitás, de mind a négyen, tehát gyermekeim (Evelin 11, Boti 6) mellett Julcsi (8) és Olivér (6) is teljes bedobással és végtelenül komolyan írtak egy darabot, megszereztek hozzá rengeteg kelléket, díszletet, bepróbálták, és már hétfőn mondták, hogy premier pénteken, este hat órakor lesz.

Bevallom, az elején nem gondoltam volna, hogy kitart lelkesedésük az előadásig, de rendesen rácáfoltak kicsinyhitűségemre. Azt lehetett tudni, hogy valamit "rettenetesen" csinálnak, ugyanis többször órákra csendben eltűntek a garázs mögött, már-már aggodalomra is okot adva - mert az azért "mégsem normális" hogy négy pici gyermek csendben legyen huzamosabb ideig!

Ma még délután is telefonáltam, hogy akkor biztos "nem marad el a premier?"

Egy szó, mint száz, hazaérkeztem, és már mondták is, hogy "gyere apa, mindjárt kezdünk!"

Hát jó, gondoltam, ennek már fele se tréfa és hátramentünk, mi nézők (szülők, nagyszülők) a garázs mögötti területre. 

Hát kérem szépen, ott széksorok voltak! Mint kiderült, senkitől nem kértek segítséget, ők maguk vitték hátra az összes ülő alkalmatosságot. A "színpadon" több helyen is láthatóak voltak már a díszletek, kellékek, meg természetesen a függöny, ami mögül lázas készülődés hangjai szűrődtek ki.

Pár pillanatot követően aztán kezdetét vette az előadás, Julcsi lépett színpadra egy mikrofonnal és "bemondta" a darab címét, valamint jó szórakozást kívánt.

"A két testőr" története több epizódból állt, szerepelt benne egy gonosz, vasorrú bába, tündér, herceg, pókember, királylány, történt a darab folyamán utolsó pillanatban kivitelezett szabadítás, nyugodt szobai párbeszédek, varázslás és minden egyéb, ami ahhoz szükségeltetett, hogy a nagyérdeműt lekösse.

A happy end-et a nyúlból visszavarázsolt herceg és csodaszép királylány esküvője jelentette. 

Komolyan mondom, hogy szórakoztató volt maga a darab is, az előadás is, hihetetlennek tűnt, hogy hogyan tudtak ennyi mindent - legalább 15 perc hosszú volt az előadás - kitalálni, és annyit összepróbálni, hogy gyakorlatilag gördülékenyen "lement" a premier. Még egy "nagy színházban" sem tud ennél jobban "összeállni" egy produkció a bemutatóra!

Ami viszont a leginkább meghatott, az az volt, hogy látszott rajtuk a koncentráció, valamint az öröm - már előadás alatt is - de elsősorban a végén, a meghajlásnál! Mondták is, hogy nagyon izgultak, és nagy kő esett le a szívükről, hogy minden rendben lement, nagyszerűen sikerült!

Azt gondolom, még kitalálni sem lehetne ennél hasznosabb, értelmesebb szórakozást ennyi idős gyermekeknek, nem is beszélve arról a rengeteg pozitív élményről, amivel mindannyian gazdagodtunk!

Bravó az összes fellépőnek, csak így tovább, már várjuk a következő bemutatót, addig is hátra van még egy előadás holnap, Julcsi és Olivér szülei számára! :-)

A hála érzése a XXI. százdban?

Szinte valamennyi világvallásban és nagy eszmerendszerben megtalálható a hála, mint létünk elengedhetetlenül fontos eleme. "Legyünk hálásak, adjunk hálát" hangzik a mindenki előtt ismert ajánlás - de lehet ezt értelmezni bárhogyan a mai világban? Miért van rá szükség? Hogyan lehet az ember hálás, és egyáltalán, mi az a hála?

Talán pont a szinte közhelyszámba menő, lépten-nyomon felbukkanó volta miatt véleményem szerint egyszerűen átsiklunk életünk egyik, ha nem a leghatásosabb, legfontosabb tanácsán, eszközén, segítségén, a hálán. Valamiért az ember hajlamos ezt a fogalmat elválaszthatatlanul összekötni a vallással, ezért aztán csak egy valahogyan a templomhoz tartozó fogalomként nem is jut eszünkbe, hogy mindennapi életünkbe is beépíthetnék gyakorlását. Létezik egy meghatározása, ami így szól: "Isteni áldás kérése". Létezik egy másik megközelítése is, amikor valamiért leszünk hálásak, valamiért adunk hálát - egy olyan dologért, eseményért, ami velünk történt meg, amelyet mi kaptunk. Ez nyilván a legegyszerűbb módja, hogy átérezzük, milyen is hálásnak lennünk?

Aki már volt hálás életében, de úgy igazán, nem csak a verbalitás szintjén, az pontosan tudja, hogy hálát érezni mennyire jó. Hiszen egy korábbi pozitív eseményhez kötődik, annak a következménye. Igen ám, de sajnálatos módon "úgy vagyunk kódolva", hogy "alapjáraton" a pozitív dolgokat sokkal könnyebben, gyorsabban elfelejtjük, mint a negatívakat. Hallott már valaki arról, hogy valaki napokon, heteken át hálás volt valamiért? És arról, hogy valaki nem tudja elfelejteni, milyen szörnyűség történt vele, nem tudja túltenni magát rajta, stb.? Ugye? Megsértődni, megharagudni, "soha meg nem bocsájtani" sokan, és sokszor tudnak. Akkor miért nem megy ennek az ellenkezője is?

Mert a negatív dolgok mélyebbre hatnak? Miért? Mert fáj? És a fájdalom az miért erősebb érzelem, mint az öröm? Azt nem mondhatjuk, hogy intenzitásban van különbség a kettő között. Borzasztóan tudunk örülni is - ha hagyjuk.. Most abba már bele sem mennék, hogy az miért okoz örömet, hogy valakinek valami fáj, valakivel valami szörnyűség történt, mert bár tudat alatt ez a helyzet, ezért vezet toronymagasan a nézettség terén például a hírműsorokban a negatív hír, mégsem ez a mostani írás tárgya.

Véleményem szerint pont itt az idő, hogy elkezdjünk kicsit gondolkodni, kicsit - jó értelemben - kihasználni azt az adottságunkat, amivel "elvileg" urai tudunk lenni saját magunknak, tudjuk magunkat, gondolatainkat irányítani, és végre valamilyen "értelmes" dologra (is) használjuk elménket. Fogjuk fel, hogy a negatív gondolatokkal - teljesen függetlenül annak valamennyi vonatkozásától - kizárólag magunknak ártunk. "Az idegesség mások hülyesége miatt saját magunkon való bosszúállás." Ez is ismerős, ugye? Akkor miért is gyakoroljuk mégis minden nap? Hogy jól menjen? J

A másik gyakori érv, "hogyan is lehetnék én hálás? Miért? Velem csupa szörnyűség történik!" Na, ez a teljesen téves vélekedés. Ha beláttuk, hogy hálát érezni jó, nekünk, saját magunknak jó, akkor legyünk kedvesek és tegyük meg a következő lépést is, és "találjuk ki", miért lehetünk hálásak! Mert ha csak egy pillanatra is belegondolunk, számtalan okot találhatunk rá. Először is létezünk. Ez ugyebár "elég" pozitív dolog, nem? Aztán nézzünk körül egy pillanatra, mennyire végtelenül csodálatos világban élünk? És most nem a nemzeti parkokban, Afrikában, vagy bármely - a világ innen nézve egzotikus vidékén található - természeti gyönyörűségére gondolok, hanem kifejezetten a mi saját környezetünkre. Mindenütt szinte felfoghatatlanul csodálatos dolgok vesznek bennünket körül, kezdve a reggeli nap első sugaraitól, a növényeken megjelenő harmatcseppeken, illatozó virágokon át, a tiszta, édes vízig, ami időről időre ránk hullik, vagy a rengeteg energiáig, ami egyszerűen árad a természetből. Mindenütt. Folytathatjuk a sort családtagjainkkal, a gyerekekkel, akik önmagukban is egyesével, külön-külön egy nagy csodát jelentenek, vagy akár saját magunkkal, létezésünkkel. Belegondolunk, milyen felfoghatatlanul bonyolult "szerkezetek" vagyunk? Aki tökéletesen "működik" immáron X éve, minden nap, a nap 24 órájában. A sort tényleg órákig lehetne folytatni. Csupán az a gond, hogy ezeket a dolgokat vagy nem vesszük észre, vagy olyan természetesnek vesszük, aminek a létezése nem okoz "már" örömet. Ez a baj. Gondoljunk bele, érezzük át nagyszerűségét, és ... érezzünk hálát velük kapcsolatban! Minden nap! Hiszen - az előbb már eljutottunk idáig - ezzel "önző módon" magunknak teszünk jót. Ha úgy tennénk fel a kérdést, hogy "akarsz magaddal jót tenni"? Akkor ki ne felelne határozott igennel?

A hálával ráadásul feltöltjük magunkat pozitív gondolatokkal, érzésekkel, ezáltal rezgéseink is pozitív tartományba kerülnek, melyet - akár, ha tudat alatt is, de - mindenki megérez, és ennek megfelelő reakciókat vált ki belőle. Felénk. Szóval itt a második - szintén saját magunknak okozott - pozitív következménye a hálának. Biztosan mindannyian tapasztaltuk már, hogy vannak személyek, akikből "árad" vagy az energia, vagy a pozitív kisugárzás, akiknek "nem tudjuk a titkát", nem tudjuk "hogy csinálja, hogy mindig ilyen pozitív", stb., stb. Bennük biztosan nem szorongás, félelem, vagy hasonlók lakoznak, hanem sokkal inkább pl. hála.

A harmadik "ok", amiért kifejezetten érdemes hálásnak lennünk, az a hála teremtő ereje. "Gondoljunk valamire hálával, és megteremtjük azt". Kéretik ezen a kijelentésen nem vitatkozni, hanem kipróbálni! Itt nem elsősorban a "hálával gondolni" jelenti a feladatot, hanem inkább a "hálával érezni". Várom a "megoldásokat"! J

Összességében azt javaslom, szánjunk minden nap legalább egy percet, mondjuk reggel, felkelés után, készülődés közben arra, hogy adjunk hálát, illetve érezzünk hálát valamiért! Bármiért. A lényeg, hogy teljesen, minden porcikánkban érezzük a hálát! Biztos vagyok benne, hogy megéri, ennek az egy percnek egész napunkra pozitív kihatása lesz. "Haladók" megismételhetik esténként, elalvás előtt is az egy percet, a nap valamely eseményére, élményére vonatkozóan. Már az alvás, ébredés is más lesz! :-)

Hajdú Péter az Ufóktól kapta a rokkant-kártyáját – avagy bulvár, te drága!

Mielőtt félreértés lenne a dologból, a fenti cím természetesen nem igaz, nem is az Ufóktól kapta, nem is Hajdú Péter és nem is a rokkant kártyát. Viszont amennyire kitaláció a cím, pont ugyanígy lehet hinni a bulvár termékekben szereplő storyk legtöbbjének. A valóságtartalmuk kb. ugyanennyi. Mégis a legnagyobb példányszámot az ilyen újságok könyvelhetik el maguknak, a legnagyobb olvasottsága az ilyen témájú on-line felületeknek van, és a tv műsorok terén is hasonló a helyzet. Már régóta. És nem csak Magyarországon, sőt. Mi csak átvettük a „trendi” terméket „nyugatról”. Azt hiszem a bulvár őshazája Anglia és az Egyesült Államok. Ott már jó pár évtizede „tökéletesítik” a lét eme szegletében bármily módon tevékenykedők tudásukat. Profik lettek – de jó nekik! :-)

Már régebb óta terveztem, hogy írok pár keresetlen szót e témában, az apropót azonban a szépségkirálynő választás körüli mizéria jelentette. Mert az inkább szomorú esetnek egy nyertese kétség kívül már van, és ez a bulvár. Ugyanazt a storyt csak eddig már minimum 8-10-szer eladták, az összes lap, mind megvették… és valószínű, ez így is lesz még minimum két-három „bőr” lehúzásáig. De mire ez a nagy érdeklődés? Hajdú Péter, vagy Sarka Kata személyisége a vonzalom tárgya? Netán a versenyző szépségek? Ja, ők nem lehetnek, mert maga a verseny habár érdekes, és biztos sokakat érdekel, de közel sem akkora mértékben, mint  a „botrány”, ami lett belőle. És hát valljuk be, ha a Hajdú házaspár nem szerepelne a tv-ben, meg a lapokban, pláne nem rendszeresen és egyre színvonaltalanabb hírekkel, akkor a családtagjaikon kívül senkit nem érdekelne széles e hazában, hogy éppen mit gondolnak bármiről, vagy hova (nem) utaztak el, esetleg milyen zseniális ötletük támadt – már megint, netán kit perelnek be ismét és miért, meg, hogy mit nem értenek Kocsis Korinna döntésével kapcsolatban.

Ez az egész egy nagy öngerjesztő mechanizmus, melynek a motorja az emberi pszichében keresendő. Engem leginkább az érdekel, honnan a genetikai kódoltság (?), ami a „megdöglött a szomszéd tehene, de jó” évtizedes mondásban már csírájában kétség kívül ott lapult. Miért kell az embernek a másik „titkáról” tudni? Még akkor is, ha nem is igaz – mármint a titok. Hát nincs nekünk elég bajunk?? Vagy éppen ez az ok, hogy nekünk annyi már a bajunk, hogy azt csak úgy lehet elviselni, ha a másiknak még több van?  Vagy inkább egy jó adag a személyiség-fejletlenségből, kialakulatlanságból, identitás-zavarból jövő kényszeres vágy az, ami motiválja a „fogyasztókat”? Tehát, nem tudom, mit akarok, milyen ember vagyok, majd most jól elolvasom, megnézem a „nagyok” milyenek, aztán már meg is lesz az irányom? „Légy önmagad” – szól  a XX.sz. vége-XXI.sz. elejének „parancsa”. Ok, ok, de hogyan? Ha nem jön magától semmi, akkor most mi legyen? „Jaj, de jól néz ki az új mű…….-vel XY celeb, nekem is kell egy! Vagy kettő!”:-) És már meg is nyugodhatunk, már csak arra kell vigyázni, nehogy elpasszoljuk a következő hírt „példaképünkről” és hirtelen megint ne tudjuk, hogyan tovább! Ez lenne a magyarázat? És akkor – mivel nincs az a mennyiségű celeb kicsiny hazánkban, akivel minden nap meg lehetne tölteni azt a rengeteg „szaklapot” ezért gyártunk híreket? Vagy fordítva, nem történt a tisztelt celebbel ma (se) semmi, de az meg nem megy, hogy már lassan egy egész álló hete sehol nem írtak róla, tehát lemegy alfába és kitalál egy orbitálisan blőd leginkább hazugságot, hogy ismét átélhesse a gyönyörök csúcsaként a „feeling-et”, amikor ismét magára tekint a benzinkút újságos állványáról? „Mer az tök menő”! :-)

Na jó, nem is így van, hanem ez is business, és ahhoz, hogy reklámot el lehessen adni bárhol, ahhoz kell az olvasottság, vagy a nézettség, ahhoz meg story kell – bármi áron. Hangsúlyozom – sajnos – bármi áron. A bárminek meg önkéntelenül is vannak vesztesei. Ilyen az élet. Ilyen az élet? És ez már mindig így lesz?

Végezetül két valós, saját story. A zenekarunk Hollywood Classics műsorába mindig hírességeket hívunk meg műsorvezetőnek, ezzel is növelve a show vonzerejét. Az első évtől fogva a legismertebb, legtöbbet foglalkoztatott sztárokat hívtam, mégis, tavaly, amikor már egy ügynökségen keresztül történt a kiválasztás, kaptam meg az egyik celeb két és félszeres gázsiját firtató kérdésemre azt a professzionális választ, hogy „de uram, nem olvas újságot, nem néz tévét? Az ön kiválasztottja mindenütt ott van, minden nap írnak róla, mégis mit gondol, mennyibe kerül akkor?” Aha, világos, tehát, akiről sokat írnak, az drága. Ugye, így már érthető, miért is ajándékozott Hajdú Péter egy Ufót Sarka Kata szülinapjára? Vagy nem ez volt a cím? Akkor bocs…:-)

A másik eset az Iseumi Szabadtéri Játékok 12 év szünet utáni indulásakor történt. A hatvanas évek óta Szombathely védjegyévé vált Iseum-béli szabadtéri operaelőadások hagyománya éledt újjá akkor, az időközben teljesen átépített, világ harmadik legnagyobb Isis szentélyében. Új, 1200 férőhelyes lelátó, három teltházas előadás, Miklósa Erika Éj Királynő, stb.stb. Azt gondoltam, ennek az eseménynek talán van akkora hír értéke, hogy még az országos csatornák is szánnak rá pár másodpercet. Megkeresésemre az egyik kereskedelmi televízióból azt a „baráti” választ kaptam: „Amennyiben pl. az Éj Királynőjéről kiderül, hogy valójában férfi, akkor szóljon majd, legyen kedves!” …..Én megpróbáltam, de Káel Csaba rendező nem lelkesedett az ötletért, Erika maradhatott nő, a hírek meg ezúttal is a botrányokról szóltak. :-)

Tanulság? Olvassa a bulvárt, akinek „jó lesz” tőle, „mi” meg keressük önmagunkat valahol egész máshol!

Kocsis Korinna – A valódi kérdés 3.

Napok óta „agyon-beszélik” a sajtóban azt a végtelenül egyszerű, bár kétség kívül – eleddig - szokatlan esetet, hogy egy szépségkirálynő verseny díjazottja vagy nem fogadta el, vagy lemondott, vagy átengedte az őt követőnek a díját. Persze, a lényeg, a beszédtéma igazi indítéka Kocsis Korinna Facebook oldalán – előre!!! – megírt indoklása, hogy tudniillik „ellenszélben” kellett versenyeznie, ráadásul előre tudta, milyen díjat is fog a nagyra becsült zsűri részére megítélni…másnap!

Hát, egyrészt kínos az ügy így, ebben a formában, valljuk be – már nem Korinnának, persze. Mert honnan is tudhatta az eredményhirdetés előtt bárki a végeredményt? Illetve, hogy kell értelmezni azt, hogy ellenszél? Hát nem a legszebb lány nyeri meg a versenyt? A kicsit kevésbé legszebb lesz a második, a még kicsit kevésbé legszebb pedig a harmadik? Hogy lehet itt ellenszélre egyáltalán gondolni?

Érezzük, ugye, az egész szépségkirálynősdi teljes képtelenségét!? Pont a szépség az életben az egyik legszubjektívabb dolog. Miért is gondolja bárki, hogy ebben lehet egyáltalán versenyezni? Tehát, max. azt lehetne állítani, hogy az adott verseny adott zsűritagjainak ki tetszett a legjobban. Ez még egyáltalán nem azt jelenti, hogy a nyertes a legszebb. Ilyen egyébként nem is létezik, létezhet. Jó, ok, tudom, manapság egy szépségkirálynőnek már okosnak, céltudatosnak, műveltnek, intelligensnek, stb.stb. is kell lennie. Persze. És ezeket a tulajdonságokat, felkészültséget hogyan is mérik? Pl. Amerikában egy nem a világbékét teljesen életcéljának felfogó indulónak esélye se lenne bármilyen díjra. Vagy minimum a klímavédelem, afrikai éhezés – különösen a gyermekeknél – teljes megszüntetése, esetleg a kipusztuló állatfajok megmentése és hasonló kell legyen az, aminél az induló szeme csillogni kezd, vagy elhalványul egy könnycsepptől, vagy kipirosodik az izgalomtól, hogy akkor most ő, mint leendő szépségkirálynő mindjárt megmentheti a világot! 

Hát kérem, van egy rossz hírem. Ennek az egésznek a címében foglaltakhoz (Szépségkirálynő választás, versenyzéses úton) az égadta világon semmi köze. Ez business. Vagy biznisz. Semmi más.

Ezt nyílván sokan – mint érintettek - tudják, többen sejtik, és remélem, így 2013 táján már mindenki legalábbis gyanítja. Amúgy ez sajnos természetesnek mondható, mert tessenek nekem bármit említeni a mai világban, ami pénzzel kapcsolatos, és „tiszta” ügy maradt! Szomorú, de ez a valóság. Különös tekintettel a versenyekre. Isten ments, hogy bárkit is megbántsak, sőt külön tiszteletem a kivétel(ek)nek, de azért olyan, hogy egy szépségverseny tisztán a szépségről (meg persze a „belső” tulajdonságokról) szóljon, az döntsön, már nagyon rég volt – ha egyáltalán valaha.

Miután Korinna fiatal kora ellenére nem ma kezdte a versenyzést, biztosan, és pontosan tudta, mire számíthat. Ez az ő döntése volt (remélhetőleg).  Az egyik kérdés tehát, ha mindennek ellenére elindult, mi volt a motivációja?

Az pedig egy külön írás témája lesz, ami a Hajdú (celeb-business-baromi menő- okos/ügyes/szép/tehetséges) házaspár oldalát érinti – a leendő cím a bulvárral lesz kapcsolatos.

A valódi kérdések véleményem szerint nem ezek.

Úgy hozta az élet, hogy tizenpár évvel ezelőtt találkozhattam a szépségiparban dolgozó egy-két szakemberrel, még modellel is, New Yorkban. Aztán jó pár évvel később Magyarországon is az egyik legkeresettebb, leghíresebb modellel, valamint szintén a szakmában dolgozó üzletemberekkel. „Érdekes” módon amit elmondtak, szinte szó szerint megegyezett…

Mint szülő a szülő-társainak ajánlom megfontolásra azt az életet – már amelyért esetleg kicsiny csemetéjük oly sok mindent megtenne. Ugyanis „elvileg” a szépségkirálynő verseny csak egy eszköz. Mondjuk a maximumot kitűzve, egy nemzetközi modellkarrier elérésében. Csakhogy érdemes belegondolni, mi is történik azzal a „rendkívül szerencsés”, csodaszép lánnyal, aki királynőként megkapja élete első (második, harmadik, stb.) szerződését, és fantasztikus helyekre utazgathat „kedvére” a világban, mindenütt a legszuperebb fotósok készítenek róla lenyűgöző sorozatokat, vagy Párizs, Milánó, New York stb. kifutóit váltogatva száll egyik helyről a másikra. Mik is ennek az életformának a „járulékos” velejárói? Hát kérem, először is egy olyan szerződés, ami oly mértékben agyon szabályozza a létet, hogy csoda, ha pl. a neve megmaradhat a „boldog” aláírónak. De hogy egy másodpercig sem tehet azt, amit akar, az biztos. Meg nem ehet, amit akar, meg akkor és annyit alszik, azt vesz fel, ott jelenik meg, azt mond, úgy mosolyog, arra, akire mondják, stb.stb. ahogy azt a szerződés rögzíti. Személyiség? Saját??? Na, az biztos értelmezhetetlen ebben a közegben. Sajnos azonban ez még a legkönnyebb része a dolognak. Mert – miután businessről van szó, ne felejtsük – amilyen gyorsan felemelhet valakit az „ipar”, amennyiben „úgy hozza a sors” pont olyan gyorsan el is felejtheti. És mi kell ahhoz, hogy tartós legyen a csúcson levés? Egyrészt a fent említett típusú szerződés valamennyi pontjának az állandóan, nagy lelkesedéssel való, tökéletes megfelelés, másrészt gyomor. Ugyanis a „mozgató-rugók” többnyire férfiak…A legrosszabb pedig nyílván, hogy a várva várt cél elérését követően történő szembesülést a valósággal el is kell tudni valahogy viselni. Ezen a ponton pedig jönnek a „rutinos” kollégák, és a kezébe adják az új sztárnak azt a kis bogyót, amely „minden problémát megold”.

Nem szeretnék sem illúzióromboló, sem vészharangot kongatónak tűnni, de véleményem szerint ez a valódi kérdés. Megéri? Érdemes ezért a célért bármit is tenni? Áldozni?

Félreértés ne essék, nyílván a Miss World, Universe, Intercontinental, stb. címek birtokosai nem szembesülnek a fent leírt dolgokkal (…..) itt, Magyarországon, de azért nem árt az óvatosság, nem árt átgondolni kétszer is, mielőtt bárki belevág a „nagy kalandba”!

Kocsis Korinna pedig sokkal értékesebb, értelmesebb – és szebb – lány annál, hogy érdemes legyen neki bármit is feláldoznia magából!

Újabb klip forgatás + készül a karneváli visszaszámláló + Boti bevetésen :-)

A tavalyi Iseumi Szabadtéri Játékok reklámkampányának részeként forgattunk egy rövid kisfilmet azzal a céllal, hogy a tizenévesek ingerküszöbét is át tudjuk valahogy lépni, felkeltsük az érdeklődésüket a rendezvény iránt. „Eszközül” egy olyan mai, „menő” hölgyet kerestünk, és találtunk Simon Xénia személyében, akit arra kértünk, a fiatalok nyelvén mondja el a Figaro házassága történetét. Bár ért bennünket pár kritika, hogy hogy jön a fiatalok szlengje össze az opera komoly műfajával, és valóban, a szöveg egy kicsit „túl volt lihegve”, azért a célt mégiscsak elértük, hiszen több ezres nézettséget produkált a kisfilm pár nap alatt a youtube-on.

Ekkor határoztam el, hogy a tapasztalatokat felhasználva folytatjuk jövőre az ötletet. Idén a forgatás helyszíne megegyezett a szabadtéri játékokéval, tehát az Iseum, viszont csatlakozott Xénihez testvére, a kitűnő kosárlabdázó Szintia. Nyilván a szöveg ezúttal párbeszéd formájában nyilvánul meg, de remélem, a célja mellett a humort is kihallják majd a tisztelt hallgatók a kb. egy perces „ismertetőből”! :-)

Xéni, Szinti, és a stáb ;-)

Tegnap reggel megnézhettem a készülő, a Karneválig hátralévő időt - a rómaiak által használt módszerrel - mérő szerkezetet. Tervezetten július elsejétől augusztus 22-ig fog naponta - az egyébként több, mint 3 méteres szerkezet skálájára mutató  - római katona egy-egy fokkal feljebb, azaz a Karnevál kezdetéhez közelebb ugrani. 

Kéretik NEM megijedni, EBBŐL lesz MAJD a római katona :-)

 A készülő „mű”, nem csak a működési elvét tekintve lesz autentikus, de a felhasznált anyagok, illetve a kinézetére vonatkozóan is. Biztos vagyok benne már most, hogy a Fő Tér Szentháromság szobor előtti részén felállított látványosság nagy népszerűségnek fog örvendeni nem csak a turisták, de a szombathelyi polgárok és elsősorban a gyermekek körében! Ráadásul a szülőknek szép feladat lesz majd elmagyarázni a rendszer működési elvét. A tervezéskor külön figyeltünk arra, hogy minden olyan részlet látható legyen majd, ami alapján ki lehet találni a katona mozgásának mikéntjét!

A működés "kulcsa", az átfolyó

Az alábbi kép tegnap készült, mozgó autóban, ezért a nem teljes élesség, de muszáj volt megosztanom, mert annyira jellemző Botira. Tehát, a szituáció: pár nap szabadságra utazunk, vízpartra, nem fél órás az út, Boti mégis egész idő alatt „teljes menetfelszerelésben” várja a bevetést. Azaz: Övtáska, nagy vizi pisztoly, tartalék vizi pisztoly, baseball sapka a nap ellen, maci, csuklószorító! El nem engedte volna őket a világ minden kincséért sem! :-) Az „elszántságának” megfelelő mértékű lett aztán az öröme is megérkezésünket követően. Este addig volt szinte extázisban, amíg egyszer csak szinte minden átmenet nélkül elaludt. A „forgatókönyv” ma is hasonlóan alakult, egész nap 100%-os pörgés, este egyszer csak megszólalt: "muszáj lefeküdnöm, mert azt hiszem mindjárt elalszom”! És tényleg….. :-)

A valós predesztináció - ars poetica 2.

A predesztináció latin eredetű szó, magyarul eleve elrendelést jelent.

A vallási gyökerű kifejezés az élet egyik legmeghatározóbb, legfontosabb kérdése. Létezik-e? Ha igen, akkor mit is jelent pontosan, hogyan kell értelmeznünk, és milyen mértékben befolyásolja, befolyásolhatja életünket? A természetes kérdések száma végtelen.

Az alapvetően kálvinista, és egyes protestáns vélekedés szerint Isten már a teremtést megelőzően „eldöntötte”, ki üdvözülhet és ki nem.

Mi – civilizált emberek - ezt a gondolatot folytatva arra jutottunk, hogy minden cselekedetünk már „meg van írva”, igazából a szabad akarat csak egy illúzió, Isten úgyis pontosan tudja, mi fog velünk történni. Hiszen mi is „csak” az ő tervét hajtjuk végre függetlenül attól, hogy tudunk-e róla, vagy sem. Sőt, egyes szélsőségesnek mondható vélekedés szerint felesleges is „görcsölnünk”, lényegileg nem tudunk változtatni életünkön, teljesen mindegy, mit teszünk a következő pillanatban, saját sorsunkat úgysem tudjuk elkerülni!

Azért ezzel már komolyabb problémák is felmerülnek. Mert, ha így van, akkor tulajdonképpen mi is a feladatunk? Miért is „kelünk fel” minden nap? Hogy Isten akaratát végrehajtsuk? Még akkor is, ha ez az akarat a mi életünkre, ránk vonatkozik, akkor is meglehetősen frusztráló érzés (lenne) pusztán ezzel a tudattal élni. Mert természetesen az ember örömmel teljesíti Isten akaratát, bármi is legyen az, de miután Isten „jó”, azért az nem létezhet, hogy előre tudja életünk buktatóit, majd ennek ellenére hagyja, hogy elbotoljunk bennük. Nem, véleményem szerint az eleve elrendelést egy teljesen más síkon lehet csak értelmezni. Amennyiben elfogadjuk Istent, vagy egyáltalán a „magasabb-rendűt” létezőnek, és egyben teremtőnek, valamint nyilvánvalóan hiszünk az ő jóságában, akkor a predesztináció csupán az „alapok” létezését jelentheti mindenkinél. Tehát függetlenül attól, hova, milyen családba születik is az ember, milyen neveltetést kap, milyen módon szocializálódik, van egy abszolút gyökere a személyiségének, melyet „előre megkapott”. Ezzel a kapott ajándékkal – vagy kereszttel? – kell életünk során oly módon kufárkodnunk, hogy amennyiben (ismét) a Teremtő színe elé kerülünk ne kelljen lehajtott fejjel állnunk.

Hogyan lehetséges ez? Az életünk folyamatos döntések sorozata. Vannak olyan aprók, hogy észre sem vesszük őket és vannak olyanok is, melyek meghozatala előtt hetekig, sőt akár még tartósabban gyötrődünk. A lényeg azonban minden esetben ugyanaz. Hallgatnunk kell a bennünk legbelül lévő – magam részéről hiszem, hogy – isteni eredetű „hangra”, érzésre, melyet hívhatunk lelkiismeretnek, vagy bármi másnak is. Ehhez azonban le kell vetkőznünk az erre az éveink alatt rárakódott számtalan „réteget”, melyek egytől egyig halványítják, betakarják előlünk, megnehezítik a közvetlen kapcsolattartást.

Gyermekkorban ez még nincs így. Ha egy gyermek éppen se nem éhes, se nem fáradt, vagy beteg, vagy bármilyen okból nyűgös, tehát amikor „alaphelyzetben” „működik”, akkor figyeljük csak meg, egyszerűen angyali. Nem is lehet másmilyen, ilyennek lett teremtve.

Ebben az állapotában túlcsordul szeretettel, mindezt természetesen teszi, nem tudja ugyanis még, hogy lehet(ne) másképp is élni. Nála a belső őszinteség magától értetődő, nincs semmiféle torzulás.

Ahogy azonban cseperedik, a számtalan – és különösen a modern korban – különböző, sok esetben ehhez az angyali állapothoz képest szörnyű hatás éri, melyek következtében egyszer csak ő is „beáll” a társadalom sorába, és – nyilván túlzással – olyan lesz, mint mindenki más. Már nem a belső hang lesz az irányító, hanem a pótcselekvések végtelen sorából az éppen aktuális. A legszomorúbb az egészben az, hogy ezt közben még csak észre sem veszi.

De visszakanyarodva az eredeti témához, véleményem szerint sorsunk egyáltalán nem oly módon „van megírva”, ahogy mi azt ez alatt a szó alatt értjük. Sokkal inkább minden döntésünknél szabad akaratot kaptunk. Mi döntjük el az életünket alapvetően befolyásoló dolgokat ugyanúgy, mint hogy pl. zsemlét, vagy kiflit vegyünk a boltban.

A legfontosabb, hogy ezt érezzük át, merjük elhinni, és próbáljunk meg vele élni. Az „út” elején kaptunk valamit, az úton – nem magunkra hagyva, de – egyedül járunk, majd az út végén megnézzük, mire vittük vele. Biztosan érezte már mindenki, amikor egy-egy döntés előtt elképzeltük a lehetséges irányokat, és mindegyiket megvalósíthatónak gondoltuk. „Akár mehetnék erre is, vagy arra, esetleg amarra.” Bármelyik lehetséges. Majd döntünk. Mi. Senki más. Predesztináció tehát maximum vagy abban az értelemben létezhet, hogy az „alap-csomagunk” adott, (amely predesztinál bennünket valamilyen életre)  vagy abban az értelemben, hogy a személyes, saját döntéseink ellenére a Jóisten tudja előre utunkat. Tudja mit fogunk dönteni. Csakhogy ettől még a döntés az a miénk, mi hozzuk meg – és nekünk kell érte vállalni a felelősséget is.

A „legbelsőbb énünkre” pedig vigyázzunk, keressük nap, mint nap, érezzük meg, és erősítsük jelenlétét saját magunkban!

És sikerült!!!! :-)

Óriási élmény volt szombat délelőtt a szikrázó napsütésben Szombathely főterén átélni, hogy minden, amit az elmúlt hetekben elterveztünk megvalósult! 

Azt hiszem, két éve lehetett, amikor először láttam valahol egy szimfonikus flash-mobot. Természetesen azonnal megtörtént az elhatározás, hogy ilyet a Savaria Szimfonikus Zenekarnak is kell csinálnia egyszer. Több ötlet és apropó is felmerült, de így visszagondolva ez úgy volt a legjobb, ahogy történt. Egyszerűen – habár ahogy lenni szokott csak a legutolsó pillanatra – de minden összeállt. Nem csak a zenekar, és a kórus készült fel megfelelően a produkcióból, nem csak a Vincze Attila vezette technikai, rögzítő stáb vett részt a munkában kezdettől szívvel-lélekkel, hanem elkészült a busz matricázása, Menyus megszerezte a nagymotor jogosítványát, szert tett egy fantasztikus Harley-re, amit fel is matricázott kizárólag a flash-mobra, szabad volt a gyönyörű piros Mustang is ezen a napon, és még sorolhatnám. Az egyik utolsó esemény, ami előre vetítette az akció sikeres csillagzat alatti létét, az az Önkormányzat, ezen belül is Lakézi Gábor segítsége volt. Miután máshogy megoldhatatlan lett volna a busz bejutása a Fő Térre, egy közlekedési tábla fűrészelés általi ideiglenessé tétele kifejezetten neki köszönhető! J

Úgy tűnt mindenki, aki részt vett a produkcióban, vagy akár csak éppen arra járva látta azt, mosolygott. Önmagában már ezért megérte volna megszervezni az egészet, de természetesen az Iseumi Szabadtéri Játékok reklámozása volt az alapvető cél. Miután rengeteg helyen írtak róla, országos médiában is, ezt a célunkat is sikerült elérni!

Most már „csak” a rögzített felvétel összevágása van hátra, és reményeim szerint pénteken elkezdhetjük a produkcióval kapcsolatos utolsó célunk megvalósítását, a Youtube-on egy bizonyos nézőszám elérését. Ha szabad, most nem árulnám el a kitűzött célt, számot, de ígérem, amint elértük azonnal „bevallom” majd!

Mindenkinek nagyon köszönöm a részvételt, segítséget, bízom benne, hogy a közös sikerre együtt lehetünk büszkék!

Tegnap nem a flash-mob volt csupán a zenekar tervezett programja, hanem egy nagyszabású operagálán való részvétel, a Bécs elővárosának számító Laxenburgban. Amint a képek is mutatják, az installációra, látványra – én pedig hozzáteszem – a hangzásra nem lehetett panasz, már-már idilli volt ülni a több, mint ezer hallgató között, és átadni magam a csodálatos zenéknek, opera-részleteknek és a gyönyörű helyszínnek, látványnak. Elhangzott az egyik személyes kedvencem is, a Te Deum a Toscából. A „kedvenc zenéim” sorozat következő darabja ezzel meg is van, jelzem…J

A Savaria Szimfonikus Zenekar és Angelika Kirschlager

A Savaria Szimfonikus Zenekar művészei a következő két hétben jól megérdemelt szabadságukat töltik majd, kívánok Nekik ezúton is sok-sok kikapcsolódási lehetőséget, pihenést! Utána pedig következik a Bartók Szeminárium és az Iseumi Szabadtéri Játékok. Micsoda nyárnak nézünk elébe! J

A többféle színösszeállításból ez volt az egyik kedvenc.

Az "Iseumos" busz, Bárdos Alice díjátadó, Harcsa Veronika és a Bin-Jip vs. Zsinagóga udvar :-)

Tegnap matricázták fel a Vasi Volán egyik helyi járatos buszát "Iseumi Szabadtéri Játékosra". A gyönyörű tervet az Ercontur stúdiónak, ezen belül Punger Péternek köszönhetjük, szerintem a város legszebb buszává varázsolták az LZS 152-t. :-)

Ezzel a busszal találkozhatnak  mindenki a város utcáin két hónapon keresztül minden nap, meg "esetleg" holnap, fél 11-kor a Fő Téren ;-) Ahol a busz mellet jelen lesz egy Harley Davidson motor, egy Ford Mustang cabriolet, még pár közlekedési eszköz, sok-sok zenész, és kórusban éneklő személy is. Hogy miért? Hát.....vagy gyertek el, vagy nézzétek a következő blogomat! :-)

Ez az oldal már kész. Ugye, milyen gyönyörű?

Itt még folyik a munka - mára viszont már teljesen kész lett a busz

És így néz ki a busz hátulról.....:-)

Tegnap átadhattam a Bárdos Alice díjat, Földesi Jánosné, Rózsa néninek, a Paragvári Utcai Általános Iskola ének-zene szakos tanárának. A Savaria Szimfonikus Zenekar által alapított díjat első ízben kapta meg az iskola igazgatók által javasolt személyekből nyilvános szavazáson választott személy. Az idén teljesen új kezdeményezésünk minden szempontból sikeresnek mondható. Rengetegen, közel háromezren szavaztak, és az elgondolásnak megfelelően olyan személy nyert, aki rengeteget tett a jövő generációk hangverseny-látogató közönségének nevelésében. A hozzászólásokból, szavazatokból is látszik, mennyire szeretik Rózsa nénit növendékei, diákjai. Szerénysége, alázatossága pedig még a díjátadón is áradt személyiségéből. Nagyon boldoggá tett azt hiszem mindannyiunkat, akik bármely módon részt vállalhattunk az eseményben! Gratulálok neki, szívből, és ahogy mondani szokták: Jövőre folytatjuk, találkozunk 2014 június elején!

Ma este a Zsinagóga udvar nyári koncertsorozatának egyik legjelentősebb eseményére került sor: Harcsa Veronika és a Bin-Jip koncertjére zsúfolásig megtelt az udvar. A teljesen egyedi hangulatú Zsinagóga udvar és természetesen az előadók nagyszerűen "vizsgáztak", a siker óriási volt, mindenki a minél sűrűbb koncerteket sürgette ezen a helyszínen. Igyekszünk a Szimfónia Kávézóval közösen megfelelni az igényeknek. A következő eseményre július 6-án kerül sor, ekkor Török Ádám és a Mini együttes érkezik hozzánk. Gyertek el akkor is!

Harcsa Veronika és a Bin-Jip a Zsinagóga udvarban