Sérült gyermekek – sérült gyermekek?

Ma a Szombathelyhez közeli Rum-kastélyban jártam, ahol 3-24 éves korig foglalkoznak értelmileg fogyatékos gyermekekkel. Vannak köztük állami gondozottak, akik itt is élnek, vannak, akiket hétvégére hazavisznek, illetve a legszerencsésebbek naponta találkoznak családtagjaikkal.

A köznyelvben „fogyatékkal élő”, vagy „ sérült” gyermekekből áradó szeretet megdöbbentő tükröt tart felénk, egészséges(-nek  mondott) emberek felé.

Az ő „kis” életük végtelenül egyszerű. Legtöbbjük nem csak beszédre képtelen, de pl. ha fáj valamije nem tudja megmutatni sem sírásának okát…

Egy-egy csoportban, osztályban 5-8 fővel foglalkoznak – egyfolytában. Mert segítség nélkül szinte semmit nem tudnak csinálni – legalábbis kezdetben. Az oktatókból, nevelőkből áradó hihetetlen szeretet, szakmai hozzáértés, és sokszor éveken át tartó türelem azonban meghozza gyümölcsét.

 Ma például láttunk cipőjét szinte teljesen önállóan felvenni képes 5 éves gyermekeket, kicsit nagyobbakat, akiket felszabadult boldogsággal töltött el, hogy takaríthatták a folyosót, majd az udvaron – alapítványi segítséggel vásárolt – multi funkciós mászókán a boldogságtól ugráló nebulókat.

Az ő világuk nem ismer semmilyen kétértelmű, nem egyenes, bármilyen emberi gyarlóságon, vagy személyiségfejlődési zavaron nyugvó akár metakommunikációt, ők őszinték. Teljesen. Néznek, mosolyognak, simogatnak, ragaszkodnak…mindezt olyan „egyenesen”, amit mi, itt a „kinti” világban nagyon ritkán tapasztalhatunk.

Az ember egyfelől úgy érzi, megszakad a szíve, másfelől még ő „kap” tőlük máshol sehol nem „kapható” tekinteteket, érzelmeket, őszinteséget.

Nem tudom, nem tudhatom, a Jó Istennek mi a célja ezekkel gyermekekkel, de abban biztos vagyok, hogy tanulhatunk tőlük. Ők elfogadják az életüket olyannak, amilyen. És nem győzöm hangsúlyozni, mindenért hálásak.

Most az intézményt segítő Rumi Csigabiga Alapítvány azt szeretné, ha a főépület melletti, szintén műemlék-védett kisebb épületben befejezhetnék azokat a munkálatokat, amelyek lehetővé teszik majd a csoportos, nagyobb teret igénylő mozgásra fókuszáló foglalkozásokat. Sok-sok kis-, és kicsit nagyobb gyermek örömére.

Mi annyit tehetünk, hogy összefogunk és segítünk.

Meghallgathatjuk az általuk adott hangversenyt, előadást november 19-én a Bartók Teremben, és lehetőségünkhöz mérten segítjük a felújítás befejezését.

Tudom, hogy a Szeretet Ünnepe még messze van, de talán nem utópia, ha azt kérem, kezdjük a Karácsonyt az idén „kivételesen” korábban.

„Odab@szom” – avagy X faktor, mi lenne velünk nélküled?

Előre elnézést kérek mindenkitől, aki vagy saját maga, vagy valamely családtagja életének értelmét, fő célját, motivációját egy tehetségkutató műsorban való fellépés sikeréhez köti, ők nehogy tovább olvassák ezt az irományt!

Nem vagyok rendszeres X faktor/Voice stb. néző, de nekem is van családom… Szóval nézem, mégis csak! J Úgy hozta a sors, hogy abban a szerencsében részesülhettem az elmúlt évek során, hogy személyesen is megismerhettem pár nagyszerű énekest, menedzsereikkel együtt, akik hasonló műsorokban tűntek fel. Ezáltal talán az átlagosnál picit közelebbi információk is eljutottak hozzám a tehetségkutató műsorok mikéntjéről. Azt azért nem állítom, hogy „kijózanító” lett volna az így megismert  valóság, mert az ember így 40-en túl (J ) már ritkán lepődik meg, de az tény, hogy azóta más szemmel tekintek egy-egy műsor végletekig kiélezett, pattanásig feszült pillanataira. Olyanokra gondolok, amikor zsűritagok, egyben mentorok (?!) és versenyzők, nem is beszélve a műsorvezetőkről az univerzum keletkezése és a világegyetem legvége között előforduló valamennyi érzelmet egyszerre élik át, egyben 220-as pulzus és 180-as vérnyomás állapotában úgy tekintenek egymásra, mint kb. Júlia illetve Rómeó tekinthetett egymásra közvetlenül haláluk előtt.

Arról most nem értekeznék, hogy természetesen az ilyen műsorok lényege a bevétel, a profit, és minden, értsd ez alatt, MINDEN ennek a célnak van alárendelve. Tehát pl. az is, mikor,melyik zsűritagnak, mint mondanak a „fülére”, hogy legyen kedves teljes átéléssel, őszintén, saját gondolataként belemondani a kamerába. Így aztán az is teljesen érdektelen, hogy a tisztelt mentor mondjuk akár csak egy „pöttyöt” is értsen ahhoz, amit szakért, vagy tanít. Nem kell zenei hallás sem hozzá, dehogy, minek? A lényeg, hogy érzelmeket váltsunk ki, minél intenzívebbeket, nem érdekes, hogy a valóságot, a realitást már rég „elhagytuk”, már mindenki a video játék virtuális szereplője csak.

Itt már kérem, elfelejtünk mindent, ami még úgy általában jellemzi ezt a földi létünket, hiszen nincs is semmi másnak értelme, csak annak, hogy most jól „odab@szom”. Mondotta a mai adásban Alföldi Róbert fülébe a 18 éves Péterffy Lili, a párbajában előadandó gyönyörű, lírai Republic szám, a Varázsolj a szívemmel előadásmódjára vonatkozóan. Na, itt egy picit megakadt a lemezjátszóm tűje….

Mert egy ilyen megnyilatkozás nyilván nem először tör elő ebből a kedves, fiatal lányból, sőt még azt is el tudom képzelni, ez nem is magától jutott eszébe, hanem „tanácsolták” neki. Igyekszem nem átmenni Puzsér Róbertbe, de „mi van”??????  Hát valaki nem mondaná el akár a mentoroknak is, hogy „hol van a lent, meg a fent”? Hogy a színpadon nem b@szunk oda senkinek semmit, hogy egy zenei előadás nem szólhat az odab@szásról, hogy vannak stílusok, és egy ilyen gyönyörű, lassú számhoz milyen hozzáállás szükségeltetik? Ha már egyszer azzal senki nem törődik, hogy szegény Lilinek legalább egy énekórája legyen, amin a legalapvetőbb dolgokról, úgyis, mint légzés, támasz, intonálás, formálás, stb. legalább szó esik? Hát mit gondol(tat)nak ezzel a lánnyal, meg nyilván a többi fellépővel is a színpadi létezésről? Hogy lehet ezzel az attitűddel kimenni a színpadra?

És akkor kiment, énekelt, hamisan, bizonytalanul, zeneileg felépítetlenül, szenvedő arccal, és nézte Alföldi Róbertet, aki egyszer csak megrázva az ökölbe szorított kezét sarkallta a még intenzívebb odab@szásra mentoráltját. Hát komolyan mondom, abban a mozdulatban benne volt minden. De legfőképpen a teljes dilettantizmus. A Sirius közelebb van hozzánk, mint amilyen távolságra ez a mozdulat volt az éppen előadott dal hangulatától.  Végtelenül elszomorító. Úgy sajnálom a versenyzőket. Teljesen eltorzítják a személyiségüket, ugyanis az ezekben a hetekben átélt stressz hatására, meg a műsor teljes körítése miatt, szinte az elért eredménytől függetlenül ebben fognak majd hinni. Az itt kapott „életre szóló” tanácsokban. Amelyeket az iszonyúan híres, meg még ráadásul „velem tök jó fej” XY zsűritag mond nekik.

Megértem, hogy kellenek az ilyen műsorok, hiszen ez mindenkinek jó. A gyártóknak, a mentoroknak, a fellépőknek (ha kiesnek, akkor nem adják fel, jövőre újra meg lehet próbálni, mint Magilla Gorilla a halálugrást) az egész országnak, akik „halálra” izgulják, illetve drukkolják magukat adásról adásra, de még a zsűri „véletlen” döntésképtelenségét követően kizárólag hátulról látható, a mindent eldöntő borítékot Lilunak szállító személynek is. Csak az a kérdésem, muszáj ezt így? Nem lehet legalább egy kicsit ember közelibben?