„Odab@szom” – avagy X faktor, mi lenne velünk nélküled?

Előre elnézést kérek mindenkitől, aki vagy saját maga, vagy valamely családtagja életének értelmét, fő célját, motivációját egy tehetségkutató műsorban való fellépés sikeréhez köti, ők nehogy tovább olvassák ezt az irományt!

Nem vagyok rendszeres X faktor/Voice stb. néző, de nekem is van családom… Szóval nézem, mégis csak! J Úgy hozta a sors, hogy abban a szerencsében részesülhettem az elmúlt évek során, hogy személyesen is megismerhettem pár nagyszerű énekest, menedzsereikkel együtt, akik hasonló műsorokban tűntek fel. Ezáltal talán az átlagosnál picit közelebbi információk is eljutottak hozzám a tehetségkutató műsorok mikéntjéről. Azt azért nem állítom, hogy „kijózanító” lett volna az így megismert  valóság, mert az ember így 40-en túl (J ) már ritkán lepődik meg, de az tény, hogy azóta más szemmel tekintek egy-egy műsor végletekig kiélezett, pattanásig feszült pillanataira. Olyanokra gondolok, amikor zsűritagok, egyben mentorok (?!) és versenyzők, nem is beszélve a műsorvezetőkről az univerzum keletkezése és a világegyetem legvége között előforduló valamennyi érzelmet egyszerre élik át, egyben 220-as pulzus és 180-as vérnyomás állapotában úgy tekintenek egymásra, mint kb. Júlia illetve Rómeó tekinthetett egymásra közvetlenül haláluk előtt.

Arról most nem értekeznék, hogy természetesen az ilyen műsorok lényege a bevétel, a profit, és minden, értsd ez alatt, MINDEN ennek a célnak van alárendelve. Tehát pl. az is, mikor,melyik zsűritagnak, mint mondanak a „fülére”, hogy legyen kedves teljes átéléssel, őszintén, saját gondolataként belemondani a kamerába. Így aztán az is teljesen érdektelen, hogy a tisztelt mentor mondjuk akár csak egy „pöttyöt” is értsen ahhoz, amit szakért, vagy tanít. Nem kell zenei hallás sem hozzá, dehogy, minek? A lényeg, hogy érzelmeket váltsunk ki, minél intenzívebbeket, nem érdekes, hogy a valóságot, a realitást már rég „elhagytuk”, már mindenki a video játék virtuális szereplője csak.

Itt már kérem, elfelejtünk mindent, ami még úgy általában jellemzi ezt a földi létünket, hiszen nincs is semmi másnak értelme, csak annak, hogy most jól „odab@szom”. Mondotta a mai adásban Alföldi Róbert fülébe a 18 éves Péterffy Lili, a párbajában előadandó gyönyörű, lírai Republic szám, a Varázsolj a szívemmel előadásmódjára vonatkozóan. Na, itt egy picit megakadt a lemezjátszóm tűje….

Mert egy ilyen megnyilatkozás nyilván nem először tör elő ebből a kedves, fiatal lányból, sőt még azt is el tudom képzelni, ez nem is magától jutott eszébe, hanem „tanácsolták” neki. Igyekszem nem átmenni Puzsér Róbertbe, de „mi van”??????  Hát valaki nem mondaná el akár a mentoroknak is, hogy „hol van a lent, meg a fent”? Hogy a színpadon nem b@szunk oda senkinek semmit, hogy egy zenei előadás nem szólhat az odab@szásról, hogy vannak stílusok, és egy ilyen gyönyörű, lassú számhoz milyen hozzáállás szükségeltetik? Ha már egyszer azzal senki nem törődik, hogy szegény Lilinek legalább egy énekórája legyen, amin a legalapvetőbb dolgokról, úgyis, mint légzés, támasz, intonálás, formálás, stb. legalább szó esik? Hát mit gondol(tat)nak ezzel a lánnyal, meg nyilván a többi fellépővel is a színpadi létezésről? Hogy lehet ezzel az attitűddel kimenni a színpadra?

És akkor kiment, énekelt, hamisan, bizonytalanul, zeneileg felépítetlenül, szenvedő arccal, és nézte Alföldi Róbertet, aki egyszer csak megrázva az ökölbe szorított kezét sarkallta a még intenzívebb odab@szásra mentoráltját. Hát komolyan mondom, abban a mozdulatban benne volt minden. De legfőképpen a teljes dilettantizmus. A Sirius közelebb van hozzánk, mint amilyen távolságra ez a mozdulat volt az éppen előadott dal hangulatától.  Végtelenül elszomorító. Úgy sajnálom a versenyzőket. Teljesen eltorzítják a személyiségüket, ugyanis az ezekben a hetekben átélt stressz hatására, meg a műsor teljes körítése miatt, szinte az elért eredménytől függetlenül ebben fognak majd hinni. Az itt kapott „életre szóló” tanácsokban. Amelyeket az iszonyúan híres, meg még ráadásul „velem tök jó fej” XY zsűritag mond nekik.

Megértem, hogy kellenek az ilyen műsorok, hiszen ez mindenkinek jó. A gyártóknak, a mentoroknak, a fellépőknek (ha kiesnek, akkor nem adják fel, jövőre újra meg lehet próbálni, mint Magilla Gorilla a halálugrást) az egész országnak, akik „halálra” izgulják, illetve drukkolják magukat adásról adásra, de még a zsűri „véletlen” döntésképtelenségét követően kizárólag hátulról látható, a mindent eldöntő borítékot Lilunak szállító személynek is. Csak az a kérdésem, muszáj ezt így? Nem lehet legalább egy kicsit ember közelibben?