Az embernek nincs ideje elfáradni sem :-)

Valahogy az az érzésem, hogy egy eddig ismeretlen személy „belenyúlt” az idő, illetve történések normális menetébe, és elkezdte összesűríteni az eseményeket…

Ami – miután csupa pozitív dologról van szó – egyfelől nagyon élvezetes, másfelől valóban arra sincs az átlag földi halandónak „érkezése”, hogy eljusson a tudatáig, hogy fáradt! De persze ennek mind nagyon örülök!

Tegnap Kecskeméten tanítottam 11 tehetséges csellistát délelőttől estig, majd még Pesten volt egy tárgyalásom Aida ügyben, éjfél körül értem haza.

Ma az egyik fő attrakció a Történelmi Témaparkban megrendezett Honvédelmi Erőpróba volt, mely rendezvényre rekordszámú, 31 iskolából érkeztek csapatok. A résztvevő ifjúság elszántságát jelzi, hogy igazi honvédelemhez méltón egy kicsit sem akadályozta őket a versenyszámok abszolválásában a zuhogó eső.

Ilyen feladatokat kaptak:

- Sebesültszállítás (20m)

- Kúszófolyosó (5 m)

- Gumiabroncs szőnyeg (5 m)

- Bemálházott Álcaháló cipelés (10 m)

- Gépkarabéllyal futás (200 m)

És bár többen bőrig áztak, és ebédelni sem volt módjuk, türelmesen, sőt lelkesen ülték, illetve tapsolták végig a díjátadás röpke hetven percét kettő óra utánig.

Pars Krisztiánnal és Fodor István úrral adtuk át a díjakat, a 18. helyezettől visszafelé. Óriási érzés volt látni az örömöt a diákok arcán, amint kijöttek átvenni a rengeteg értékes felajánlott ajándékot, kupákat és érmeket.

Az iskolák versenyét ismét kislányom sulija, a Gothard nyerte, gratulálok nekik külön is!! J

Hálás köszönetem Ferge László őrnagy úrnak, Jagadics Péternek és mindenkinek, aki segített a rendezvény megvalósításában!

Délelőtt folyamán 1500 ügyet kellett intézni, mert egyrészt holnap évadzáró bérletes hangversenyünkre kerül sor, valamint egy olyan sajtótájékoztatóra, ahol 7 rendkívül jelentős, fontos témáról fogok majd beszélni.

Akkor talán az egyik legnagyobb hírt így pár órával a hivatalos bejelentés előtt megosztom a blogom tisztelt olvasóival: Az Iseumi Szabadtéri Játékok zárórendezvényének, a „Vásáry 80” című koncertnek a sztárvendége Ramon Vargas lesz! Az 53 éves világhírű sztártenor a san francisco-i és a bécsi operaházakból kérte el magát, hogy felléphessen Szombathelyen. A tenor-irodalom legnépszerűbb, leggyönyörűbb áriáit adja majd elő a Savaria Szimfonikus Zenekar kíséretében. Énekel a Tosca-ból, a Turandotból, előadja a Granada-t és az O sole mio-t is. Szombathelyen tudomásom szerint ekkora sztár – legalábbis a komolyzene vonatkozásában – még nem járt. Borzasztóan várom a hangversenyt. Képzeljétek csak el, hogy fog szólni az Iseum szabad ég alatti színpadán a világ egyik legjobb tenoristájától mondjuk a Nessun Dorma, vagy a Levélária! Hátborzongató, nem? J

Délután Karnevál Kuratóriumi ülésünk is volt, a tavalyi mérleg elfogadása, az idei rendezvény előkészületeinek áttekintése és több apróság volt terítéken. Nagyszerű és konstruktív beszélgetést folytattunk a kuratórium tagjaival, nem csak hasznos volt szerintem (különösen a sok új ötlet), hanem egyben nagyszerű hangulat is uralkodott az ülés folyamán.

Napközben a város közgyűlése döntött arról, hogy mind az Iseumi Szabadtéri Játékot, mind a Karnevált 15-15 millió Forinttal (a Karnevál esetében ez plusz 15-öt jelent) támogatja a rendezvényeinket. Azért ez megnyugtató érzés, számomra azt jelenti, hogy eddigi munkánk elismerésre került, és biztatást kaptunk a továbbiakra.

Este még gyakorolnom is kellett csellót, mert holnap Bécsbe megyek Csajkovszkij Rokokó Variációk c. csellóversenyét próbálni egy osztrák zenekarral. A koncertre majd szombaton kerül sor.

Jó éjt mindenkinek, illetve jó reggelt, szép napot!

Számok, számok és Ókovács Szilveszter :-)

Ma átlépte a blogom facebook oldala az 1000 lájkolót…. (közben már 1027 lett)…megható, de tényleg, köszönöm!

Mutatok egy érdekes dolgot:

Ahogy remélhetőleg a fénykép bal alsó sarkában látszik, az Erőss Zsolttal kapcsolatos írásom 136.896 emberhez jutott el, 522-en lájkolták az írás alatt.  Furcsa egy kicsit, hogy ennyi emberhez szólhattam pár nap alatt, de ezek szerint nem voltam a véleményemmel egyedül….

Ma a Polgári Egyesület Szombathelyért vendégeként A Polgári Esték sorozatban Ókovács Szilveszter, A Magyar Állami Operaház főigazgatója volt Horváth Csaba elnök úr beszélgetőtársa a Savaria moziban. Az érdeklődés nagysága miatt kezdés előtt pár perccel át kellett helyezni a rendezvényt a nagyterembe, mert az eredeti helyszínen, az aulában minden hely foglalt volt már, az érdeklődők viszont még szép számmal érkeztek. A nagyszerű és már több, mint 10 esztendős egyesület népszerű sorozata ma is beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és egy rendkívül tartalmas másfél órás beszélgetést hallgathattunk meg fajsúlyos közéleti kérdésekről, Szilveszter pályájáról, és természetesen Az Operaházban zajló munkáról. Hát, Szilveszter sem unatkozott szerintem még soha életében…J Énekes művészként végzett, tanított, az Országos Filharmónia szervezésében több száz vidéki hangversenyt konferált és énekelt végig. Dolgozott az Oktatási Minisztériumban, volt a Miniszterelnöki Kabinet tanácsadója, megjelent számtalan publikációja, de ismertté vált rádiós majd televíziós személyiségként is. Pár éve még a Duna Tv vezetőjeként egyeztettük az iseumi Varázsfuvola előadás felvételét, majd az Operaházhoz került, ezúttal már nem énekesként, hanem kormánybiztosként, később megbízott főigazgatóként, végül 2013-tól öt évre kinevezett főigazgató lett.

Gyökeres változásokat indított el az Operaház életében, a 6 éve bezárt Erkel színházat hat hét alatt újra nyittatta. Itt jelenleg 94%-os kihasználtsággal telik meg a 2000 fős nézőtér, 300-1500 Ft-os helyárakkal. A reformoknak – mint rendesen – természetesen Szilveszter körül is vannak ellenzői, ám az kétségtelen, hogy amit tesz azt hittel, meggyőződéssel és komoly tapasztalatokon nyugvó hozzáértéssel teszi.

Ágh Péter köszöntötte a rendezvény elején a hallgatóságot, majd számomra megtisztelő módon én is szólhattam pár szót – inkább a szakmai oldalról. Egyébként némi párhuzam adódik Szilveszter és jómagam munkájában, ugyanis mindketten művész diplomával a zsebünkben, gyakorló előadóként vezetünk egy-egy intézményt. Közös a meggyőződésünk a tekintetben, hogy az opera a zenejátszás csúcsa, ezért a pár éve fennálló együttműködés az Operaház és a Savaria Szimfonikus Zenekar között is természetesen teljesen gördülékeny, gyümölcsöző.

Talán a jövőben egy újdonság is fog e két intézmény nevéhez fűződni, mert – mint vacsora közben megbeszéltük – az Operaház szeretne az egész ország és nem csak a főváros operaháza lenni, és ennek egy új, kézzelfogható vonzata lehetne, ha az operába szóló jegyeket nálunk, a zenekarban is meg lehetne vásárolni a jövőben. A felvetés a hallgatóság soraiból származik, mivel vannak Szombathelyen olyan zeneszerető emberek, akik szívesen látogatnának el az Operaház előadásaira, szeretnék itthon megvásárolni a jegyeiket, viszont nem használnak internetet. Reméljük, hamarosan már mint működő lehetőségről adhatunk hírt az ötlettel kapcsolatban!

Most megyek „gyorsan aludni”, mert reggel hatkor indulok Kecskemétre, ahol 10 órától tanítani fogok, csellót, a fél óránként este hatig beosztott ifjú művészeknek. Élménydús nap lesz! :-)

My Angel – Kedvenc zenéim 1.

Ma rájöttem, hogy habár már több, mint egy hónapja blogolok, még nem is írtam kedvenc zenéimről, habár van jó néhány… És nem csak komolyzenéről lehet szó, hanem majdnem mindenféle, számomra sokat jelentő zenéről. Hogy igazoljam, mennyire nem vagyok kizárólag komolyzene rajongó, mindjárt az első mű egy lírai rock szám, már amennyiben ilyen egyáltalán létezik!:-) Majd megkérdezem a komponistától.

Akit Kondor Tamásnak hívnak, és - a nem helyi olvasók kedvéért mondom (mert nálunk szerintem mindenki ismeri őt) - Szombathelyen él. Alapvetően billentyűzik különböző együttesekben, de ahogy a mai blog témáját adó számban is – énekel is, ha úgy alakul. Méghozzá nem is akárhogyan!

De először arról, hogyan „találkoztam” a My Angel c. számmal.

Január elején Szombathelyen rendezik meg már jó pár éve a Megyebált, amely egyúttal a báli szezon kezdetét is jelzi. Az idén is örömmel vettem részt ezen a rangos eseményen, annál is inkább, mert „hivatalosan” is érintett voltam az „Év embere” választással kapcsolatban…A kitüntetést ezúton is hálásan köszönöm, rendkívül megtisztelő ez számomra!

A rendezvény mindig rendkívül magas színvonalú műsorral örvendezteti meg a bálozókat. Az idei programban szerepelt Kondor Tomi is, és egyebek mellett a saját szerzeményét, a My Angel c. számot is előadta, énekelte, két zenésztársa mellett saját magát szintetizátoron kísérve.

Az első hangoknál úgy éreztem, hogy egy régebbi, világhírű számról van szó, amely az egyik kedvencem. :-) Aztán pár taktus után kiderült, hogy ezt mégsem ismerem, ismertem, de mégis annyira szívbe markolóan indult, az első refrénről már nem is beszélve, hogy úgy éreztem a legbensőmből szólt. Szinte kővé dermedtem, annyira megfogott a dallamvilága, lehető legmélyebb, legbensőségesebb mondanivalója. Arra lennék kifejezetten kíváncsi, hogy vajon személyes történetet idéz a szám, vagy általánosan tapint rá az élet egyik legnagyobb mozgatórugójára. Mindenesetre a főtéma felütése után az az érzésem, mintha valaki egy magas hegyről rugaszkodna el ejtőernyővel a hátán, és a három hangot követően már szállna csak magasan, csendesen, simán, nyugalomban. A második refrénnél viszont inkább a felmérhetetlenül nagy erő, ami folyamatosan jelen van, támaszt adva az éneknek az, ami domináló. A harmadik alkalommal igazodva a nyomatékot biztosító trendnek, fél hanggal feljebb szólal meg a „You are my Angel, for my life….” kezdetű „főtéma”.

A tetszésem mértékét talán jól mutatja, hogy nem csak a csengőhangommá vált ez a szám, hanem egy CD-re is kiírtuk – huszonkétszer egymás után….:-)

Köszönöm Tamás, ez a szám véleményem szerint sokaknak ad erőt, nyújt meghatározó élményt! Nekem mindenképpen!

3 in 1 – azaz három az egyben :-)

Ma, május 26-án volt Evelin kislányom névnapja, a 12. házassági évfordulónk és mindez Gyermeknapon történt. Kell, lehet ennél több? J

Akkor a fenti sorrendben: Evelinnek a mai immáron a 11. névnapja volt, így már „profi” módon tudtunk készülni rá. Tehát Evó jóvoltából nem okozott gondot, mivel „lepjük meg”, ő ezt már tündéri formában, ám egyszersmind félreérthetetlenül tudtunkra adta az elmúlt hetekben. Ugyan a gyönyörű, fehér válltáska kicsiny méretével fordítottan volt arányban az ára, de ki nézi a számokat, ha a kislánya boldogságáról van szó? Az a jó Evelinben, hogy ha valamit nagyon szeretne és meg is kapja, akkor annak rettentően tud örülni! Szinte bármi is legyen a vágyott tárgy, otthonunkba érkezését követő napokban mindenhova „el kell, hogy kísérje” a tulajdonosát. Tehát nem csak az étkezésekhez a konyhába, tisztálkodásokhoz a fürdőszobába, de az elalvás is elképzelhetetlen úgy, hogy nincs minimum látó-, jobb esetben érintő-távolságon belül az új jövevény. Nincs ez másként a válltáska esetében sem, igaz, a „valódi” bevetésre sem kell sokat várni – holnap osztálykirándulás.

A másik „rendkívül” hasznos ajándék egy peonza volt. Most kíváncsi lennék, mennyien tudják egyből, miről van szó, mert amikor Evelin először mesélt nekem peonzáról, olyan természetességgel említette ezt a magyarnak, vagy hétköznapinak egyáltalán nem mondható nevet, hogy én éreztem magam kényelmetlenül nyilvánvaló teljes tudatlanságom okán. Közben aztán rájöttem, hogy ez egy pörgettyű, ami „már mindenkinek van a suliban”…. csak az én lányomnak nincs, illetve nem volt… Úgyhogy most nagy kő esett le a szívemről, hogy mégsem fog teljesen kilógni a sorból kicsiny lányom, és tud végre együtt játszani a barátnőivel! Szóval, az öröm maximális volt, és az ágyban ismét egy kicsit kevesebb hely jutott ma este Evelinnek…J

Hát mit is mondhat az ember, ha már a 12. házassági évfordulójához érkezett? Nagy dolog az biztos a mai világban J , hálát is kell érte adni, ugyanakkor egyre nehezebb felejthetetlen módon megünnepelni. Mert mennyire egyszerű is a helyzet, amikor a pár család nélkül, kizárólag a saját kényeztetésével van elfoglalva, és mondjuk „meglepiből” elviszi élete párját ilyen nemes alkalmakkor akár egy távoli, egzotikus városba – az időhiány (hogy az anyagiakat még véletlenül se említsük ilyen alkalomkor) miatt mondjuk Sárvárra, de a szofisztikáltabbak Kehidakustányt is bevállalhatják. J Természetesen – miután minden párkapcsolat célja nem is lehet más, mint az utódok – gyermekekkel minden más. Kicsit a felnőtt, az anya és az apa is megváltozik, nem is vágyik igazán „elhagyni” őket, még rövid időre sem. Így van ez a mi családunkban is, tehát évfordulókkor marad az ajándék, mint nyomatékosító, örömszolgáltató eszköz. Illetve valamit elfelejtettem, hát ma pl. majdnem elmentünk moziba is! J Mármint elterveztük, hogy akkor évforduló, este, mozi, jó film…  Aztán kiderült, hogy van vacsora, közös, McDonalds, mivel Gyermeknap van (kb. 30 perces sorban állás, újabb 15 perc várakozás, hogy legyen helyünk leülni, majd maga az étkezés). Majd esti „villámgyors” készülődés a gyerekek lefekvéséhez (fürdés, joghurt, csoki, mese – minimum egy óra) és már nem csak a mozikban nem kezdenek előadást ilyen későn, de „valahogy” a fáradtság is „szót kér magának” nem beszélve a viharról, amibe meg kimenni…. Lássuk be, tényleg csak az ajándék marad. Azért remélem, ezt a részt legalább sikerült megfelelően abszolválnom! J

Aki azt hiszi, hogy könnyű manapság a gyermekeket bárhova is elcsábítani Gyermeknap alkalmából, az azt hiszem, téved. Legalábbis nálunk az az egy-két program is, ami nem csak tervezve volt hanem vonzónak is találtatott az „ifjúság” részéről, sorra meghiúsult. Az ausztriai Märchenpark-hoz az időjárás nem volt megfelelő, ugyanezen okból sem az Irottkő túra, sem a csónakázás nem jöhetett szóba, a moziban játszott, nekik való film – miután több előzetest is megnéztek a youtube-on – szintén nem váltotta ki a minimum szükséges lelkesedést, így nem maradt más, mint séta a Fő Téren, a szökőkút lehető legközelebbi feltérképezésével. Ez a folyamat Botinál mindig minimum egy életveszélynek tűnő, non-stop futkározásban, ugrálásban testesül meg, melyet ő rendkívül, aggódó szüleik viszont „kicsit kevésbé” élveznek. Nagyszerű, ahogy változik a különböző fúvókákból a vízkiáramlás mennyisége, intenzitása, mert ezáltal lehet az összes variánst a szökőkút három-négy exkluzív pontjáról is átélni. Közben természetesen még fotót is meg lehet próbálni készíteni, de vagy a szembe sütő nap miatt csukott szemű gyermekek a végeredmény, vagy az ellenfény miatt egy nagy árnyék. És ekkor jött a zseniális ötlet: „Van másik”. Mármint szökőkút, irány a Városháza előtti kis tér. Az árnyékok miatt itt már a fotó is működött, nem beszélve ennek a szökőkútnak az „izgalmas” körbejárhatóságáról, hogy akkor most mennyire lesz vizes a cipő, teljesen, vagy csak egy kicsit? J

Összességében – ahogy az ágyba bújásnál kiderült – sikerült nem csak kellően „lefárasztani” a gyerekeket, hanem a Gyermeknaphoz méltó élménymennyiséget is nyújtani számukra!

Koncertek kint és bent, a kicsik és a nagyok örömére! :-)

A szakrális zeneirodalom egyik csúcspontját, Haydn Teremtés c. oratóriumát adta elő a Savaria Szimfonikus Zenekar ma a Bartók Teremben, közreműködött az Erkel, valamint a Zenebarátok Szent Márton kórusa, Seregély Krisztina, Csapó József, Pintér Dömötör énekművészek, vezényelt Horváth Imre. Évről évre nagy örömmel veszünk részt a szombathelyi kórusok, és vezetőjük Horváth Imre karnagy úr ötlete nyomán kialakult műsorban, jó érzés az évtizedes hagyományoknak megfelelően együtt muzsikálni. Nem is beszélve arról, amikor ilyen monumentális műről, ami már témájában is meghatározó jelentőségű van szó. A Teremtés oratórium 1798-ban készült el, bemutatójára még ugyanebben az évben, Bécsben került sor. A mű három nagy részből, és 34 különálló számból áll. Az első részben a teremtés első négy napját hallgatjuk meg Haydn zenei nyelvén, a másodikban az ötödik, hatodik nap a téma, végül a harmadik rész az első emberpárról, Ádámról és Éváról szól.

Igazodva a modern kor igényeihez a teremtés folyamatát fénnyel is követtük a színpadon, tehát a kezdő sötétség a mű folyamán fokozatosan vált fényességgé. Úgy tűnt segítette a teljes élmény létrehozását ez az apró mozzanat is, mert a lelkesen és nagyszerűen éneklő kórusokat, szólistákat, valamint a „fáradhatatlan” Savaria Szimfonikus Zenekar művészeit (meglehetősen intenzív heteket élünk, sűrű koncertezéssel, még a kifejezett ünnepnapokon is) a mély alázattal a műhöz és a hangversenyhez közelítő Horváth Imre karnagy úrral az élen hosszú vastapssal honorálta a közönség. Azt gondolom, nyugodt lélekkel várhatjuk a hét szent napját, a vasárnapot!

Ma délután egy másik kifejezetten örömet adó rendezvényre is sor került házunk táján. A zenekar és a Szimfónia Kávézó közös, Zsinagóga udvari sorozatának nyitányaként, a Gyermek nap felvezetőjeként a Tarisznyások együttes adott a hallgatóság számára nagy élményt jelentő koncertet. Ugyan némi próbarend változás okán (a Teremtés főpróbája a tervezett délelőtt helyett délutánra tevődött) a Zsinagóga udvar helyett, hogy ne zavarják egymást a kinti és a benti művészek, a koncertet a kávézó teraszára „vittük át”, az élményből ez semmit nem vett el. Még a napokban meglehetősen szeszélyes periódusát élő időjárás (lehet, hogy tavasz van? J ) is ránk mosolygott, és kibírta a másfél órát eső nélkül. Ezzel ő is részesévé vált a kicsik örömének, melyet ismét lehetetlen volt meghatottság nélkül az arcukon látni!

Végül egy személyes apróság: 6255 – ennyi egyéni látogatója volt a blogomnak tegnap. Azonkívül, hogy ez rekord, nagyon jó érzés, és köszönöm mindenkinek, aki megtisztelt figyelmével! J

Gyurcsány Ferenc – A valódi kérdés 2.

Előrebocsátom, ez a fórum nem kíván politikával foglalkozni, most sem az érintett politikusi mivolta a lényeg, a kiinduló pont.

Tegnap országos hírműsorok, portálok vezető hírként hozták, hogy kiderült, ki az őszödi beszéd kiszivárogtatója. Valamint, hogy egy bizonyos Eduardo Rózsa-Flores – amúgy 2009-ben, egy bolíviai szállodában szitává lőtt személy („normális” történet) – lakásán jelenlévő másik bizonyos Szabó Bálint „tálalt ki”, akit korábban fiktív párttag beléptetései okán megerőszakoltak. Férfiak. Na ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy akkor „álljunk meg egy szóra”, tisztelt hölgyeim és uraim!

Mert én habár el nem fogadom, de megértem, hogy ilyesmi kell ma ahhoz, hogy valami a figyelem középpontjába kerüljön, „eladható legyen”, de ez a hír az őszödi beszéddel együtt alapvetően túl megy a szó nélkül hagyás határán.

Ugyanis:

1; Meggyőződésem, hogy általánosan a szabadság, a szabadság-érzet akkor „működik”, ha az illető tisztában van a saját és a lehetőségeinek a korlátaival.

2; A korlát arra szolgál, hogy azt ne lépjük át.

3; Bárkinek, aki magát magyar embernek tartja, véleményem szerint korláton kívüli kell legyen az olyan szóösszetétel használata, hogy „k.va ország”.Még gondolatban is.

4; Még véletlenül se tessék most a „művészi” meg nem tudom én milyen szabadságra, véletlen, indulatok által vezérelt túlzásra hivatkozni, mert ez igazán méltánytalan lenne. A hivatkozni próbáló számára, mert ő is ember, elvégre…

5; Amennyiben mégis megtörténik, hogy valaki átlépi a korlátokat, akkor annak következményeit is viselnie kell. Ha a jelen korlát-átlépést közéleti ember teszi, mások előtt, ráadásul ez az ország teljes nyilvánossága előtt ismertté válik, akkor annak az illetőnek abba kell hagyni mindennemű közszereplést. Végleg.(Szándékosan nem mondom, hogy miniszterelnökként, mert ehhez nem kell miniszterelnöknek lenni.)

6; Amit biztosan nem szabad csinálnia - bármilyen tehetségesnek érzi is magát, mert lehet, hogy az is – az a megmagyarázni próbálása a megmagyarázhatatlannak. A kibúvó keresése, a terelés, sőt, ami igazán felháborító, az a komplett társadalom hülyének nézése azzal, hogy ő büszke az inkriminált szavakra. Az őszödi beszédben elfogadhatatlanul súlyos mondatok vannak, melyek külön-külön is túlmennek a korláton. Mindegyik következményének ugyanannak kell lennie. Számomra a fent említett a legsúlyosabb.

7; Amennyiben nem történik meg a visszavonulás, akkor az ember – tehát mi – tartozunk magunknak annyival, hogy a visszavonulni nem hajlandó személyre nem tekintünk úgy, minimum, mint korábban, de leginkább sehogyan sem.

8; Namost, hogy 8 év után, még mindig nem a lényegről szól a fáma az üggyel kapcsolatban, még mindig mérgezzük maginkat mindenféle „új szállal”, és úgy teszünk, mintha ez lenne a lényeg, az érdekes, a „megoldás” (a minek a megoldása????) ez elfogadhatatlan. Hadd kérjem én ki magamnak, minden hétköznapi, „normális”, magyar állampolgár nevében.

Erőss Zsolt- A valódi kérdés 1.

Mély megrendüléssel olvasom napok óta az Erőss Zsolt legújabb, tán legutolsó mászásáról szóló híradásokat. Hópárduc – ahogy barátai hívták – története erős érzelmeket és még több gondolatot indított el bennem. Valahogy kényszert érzek arra, hogy le tudjam magamban zárni történetét, ki tudjam tisztítani fejemben kavargó egymásnak jelentősen ellentmondó gondolatokat.

Egyfelől lenyűgöző a teljesítménye és nem is erről szeretnék írni, habár az első magyar, aki a Föld legmagasabb pontjára eljutott, majd még kilenc 8000-es csúcsot mászott meg, közülük kettőt lábprotézissel alapvetően minden elismerést megérdemel. Köszönjük is meg neki ezt mindjárt, mert talán ez a legfontosabb. Rengeteg embernek adott hitet, erőt a hétköznapokban, vált szinte egy ország példaképévé kitartást, elszántságot illetőn.

Az elején még nem is tudtam, hogy két pici gyermeke van, Gerda négy, Csoma két éves.

Önmagában ez a tény volt a kiváltója minden további, az események „mainstream”-hez képest más irányból való megközelítésére. Ugyanis, megteheti-e egy apa – aki nyilván tudatosan vállalt két gyermeket – hogy olyan szenvedélyének hódoljon továbbra is, aminek a rizikófaktora az egyik legnagyobb az elképzelhetők közül?

Mert 8000 m körül annyira lecsökkent a levegő oxigéntartalma, hogy az ember nem képes tisztán gondolkodni, ennek következtében átgondolt döntéseket hozni. Ezt biztosan tudta Zsolt is.

A körülmények miatt az emberi szervezetben a vér besűrűsödik, a rendkívül száraz hideg miatt a folyadék utánpótlás kritikus kérdéssé válik. Inni pedig csak hó-olvasztással lehet, mert minden egyéb, tárolt folyadék megfagy. A hó-olvasztás körülményei pedig nem adottak a táborokon felül. Ráadásul a szomjúság érzés sem működik rendesen. Zsolt ezt is nyilván tudta.

A csúcs-támadásnál (miért is hívják ezt támadásnak?) kulcs kérdés az időjáráson kívül az energia-felhasználás, annak a pontos megtervezése. Le is kell ugyanis érni minimum a legfelső, négyes táborig, márpedig a lefelé vezető út még nehezebb, kényesebb is, mint felfelé. A ritka levegő miatt hiába fekszik akár vízszintesen valaki, szervezete nem tud pihenni, energiái tovább fogynak. A mostani esetben intő jel kellett volna legyen, hogy sokkal lassabban tudtak csak felfelé haladni, mint az ideális, de legalább elfogadható lett volna. Egy spanyol hegymászó vissza is fordult az utolsó 300 m előtt, mert nem látta biztosítottnak leérkezését.

Amikor a sikeres csúcstámadáson túljutottak, elkezdtek ereszkedni, és már 8300 m-en (7600 a legfelső tábor szintje, a csúcs 8586m) teljes kimerültségről adott hírt Zsolt, már akkor lehetett tudni, hogy túlvállalták magukat, ugyanis minimum a legfelső táborig el kellett volna jutniuk.

Ott azonban hiába keresték őket…

A korábbi kérdésemre visszatérve, hogy megteheti-e ezt egy apa, azt hiszem „nem” a válasz.
Mert nem arról van szó, hogy az élmény milyen óriási, mennyire nem tud nélküle élni az ember, ha egyszer már megtapasztalta, átélte a katarzishoz hasonló állapotot, hogy el tudja-e érni az egyébként fantasztikus célját mind a 14 nyolcezer méteres csúcs meghódításával, valamint lenyűgöző akaraterejével, amivel még lábprotézissel is folytatta szenvedélyét mekkora iránymutatást ad sok-sok embernek.
Nem. Itt arról van szó, hogy minden extrém sport hordoz magában veszélyeket, melyeket lehet adott élethelyzetben vállalni. De ezt, a legmagasabb hegycsúcsok meghódításával járó mértékű rizikót, két kisgyermekkel, akiknek joguk van/lett volna az édesapjukhoz, „józanul”, higgadtan, „földi” körülmények között nem lett volna szabad vállalni.

Tudom, szörnyű ebben a helyzetben ezt mondani, de egyúttal ez a gondolat az, a gyerekekkel kapcsolatban, ami még mindig tartja bennem a remény pislákoló lángját. Nem hiszek a lehetetlenben, csak az egy bizonyos ideig még soha meg nem történtben. Elhiszem, hogy semmi reális esély nincs a túlélésükre, de tudom, rengetegszer fordul elő olyan esemény az ember életében, amelyet „nem gondolt volna” korábban.

Őszintén drukkolok Zsoltéknak, bízom a csodában, ha meg ezúttal cserbenhagyná őket, akkor kívánom egy írást idézve, hogy a mostani, „ a szokásosnál tovább emelkedésük” során a Jóisten legyen velük!

Ma díjat alapítottunk – mert „jött” :-)

 Tudjátok ki volt Bárdos Alice?

A XX. Század első felében Szombathely zenei életének egyik meghatározó személyisége 1922-ben költözött városunkba. 1899-ben, Budapesten született, majd tanulmányai végeztével férjhez ment Szende László építészmérnökhöz, aki Szombathelyen élt, mi több, az ő nevéhez kötődik a Kálvária templom alatti első szabadtéri színpad megépítése is. Az ifjú pár Szombathelyen kezdte közös életét, Bárdos Alice koncertezése mellett 1926-tól tanított a zeneiskolában, és elsősorban rendkívüli pedagógusként őrizzük emlékét a hegedűművészi karrierje mellett. Olyan hangversenyek fémjelzik pályafutását, mint pl. 1933-as Kodály Zoltánnal közösen adott koncert, vagy a következő évben Szombathelyen Bartók partnereként adott nagysikerű est. Rendszeresen fellépett külföldön is, kamarapartnere volt Fischer Annie-nak, dirigálta koncertjét Ferencsik János is. Habár biztosat nem lehet tudni, a szombathelyi zsidótemetőben lévő sírja a második világháborúban deportálását követően ért halálára utal.

Nevét utca őrzi az oladi városrészen.

A Savaria Szimfonikus Zenekar, a város egyetlen „nemzeti” rangú előadó-művészeti intézménye évtizedek óta fontosnak tartja a zeneszerető közönség kinevelését, különös tekintettel azokra a fiatalokra, akik közül a jövő hangverseny-látogatói kikerülnek. Szlogenünk, miszerint mindenkinek zenélünk, az értékkereső társadalomban különösen nagy jelentőséggel bír. Éppen ezért a Savaria Szimfonikus Zenekar megalapítja a Bárdos Alice - kiváló ének-zene tanár díjat. Tesszük ezt azért, mert meggyőződésünk, hogy a pedagógusokat, az alkotó-nevelő tanárokat meg kell becsülni, rájuk kiemelt figyelmet kell fordítani, hiszen kezükben van a Magyar Kultúra jövője. 

A díjat minden évben beérkezett javaslatok alapján városi szavazással döntjük el. Jelölt bárki lehet, aki Szombathely Megyei Jogú Város területén működő oktatási és/vagy művészeti intézményben tanít ének-zenét. Idén a javaslatokat 2013. május 31-ig várjuk emailben, az ae@sso.hu  címre. A jelöltek felkerülnek a www.sso.hu oldalra, ahol június 1-től június 8-ig lehet szavazni facebook azonosító használatával. Az ünnepélyes, rendhagyó díjátadásra ezt követően kerül sor. A nyertes a magasrangú szakmai elismerés mellett a zenekar értékes ajándékaival és egy kikapcsolódást biztosító hétvégével gazdagodik. 

Hát erre gondoltunk ma, remélem az iskolaigazgatók örömmel veszik majd kézhez levelemet, melyben a díjjal kapcsolatban adok tájékoztatást, és kérem őket az együttműködésre!

A MÜPA-tól a Szavak Szimfóniájáig

Pünkösd hétfőn a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében adott nagy sikerű koncertet a Savaria Szimfonikus Zenekar. A koncert a MÜPA Szimfonikus Felfedezések sorozatának részeként került megrendezésre, ezért mind a műsor, mind a fellépők tekintetében együttműködés eredménye. 

A koncerten csak ennyien voltak :-) -ezt a hatodik sorból fényképeztem. 

A karmester, Madaras Gergely személyének mindkét fél nagyon örült, ugyanis Gergő fiatal kora ellenére rendkívüli eredményeket tudhat magának, és a szakma egyöntetű véleménye szerint pár év múlva már meglehetősen nehéz lesz szabad időpontot találni naptárában. Igaz, már most is úgy alakult, hogy a szombathelyi próbák előtt közvetlenül Londonban dirigálta a Wozzek c. operát. Ez a mű valószínűleg a legnehezebb opera mind a zenekar, mind a karmester számára. 

A közönségről már nem is beszélve! J A lényeg, Gergő az éjszakai repülés és hajnali vonatozást követően olyan lendülettel vetette bele magát a próbák sűrűjébe, hogy a zenészek csodálkozva kérdezgették az első próba végén, hogy „már vége”? És ez azért egy évi 100 koncertet adó társulat esetében meglehetősen ritka. Az volt az általános vélemény, hogy „nincs egy perc üresjárat sem, egyfolytában hasznos dolgokat mond.” A mi zenekarunk olyan, hogy csak kizárólag olyan legmagasabb szintű szakmaisággal lehet „megfogni”, ami maximális alázattal jár. Ez a konstelláció karmestereknél pedig ritka, mint….:-) Óriási élményt jelentett tehát a próba-hét, és hál’ Isten ennek megfelelően a koncert is. Ugyan Brahms II. zongoraversenyének szólistája talán picit túl fiatal még ehhez a grandiózus műhöz, viszont Csajkovszkij V. szimfóniájának Madaras interpretációja teljes élményt nyújtott. Van valami „megkapó” abban, hogy egy még fiatal koránál is fiatalabbnak kinéző karmester minden idegszálával, zsigereiből fakadóan őszintén „fog át” egy nagy szimfonikus zenekart, és határozott, saját mondanivalóval rendelkezik egy ekkora, monumentális művel kapcsolatban is. A siker is önmagáért beszélt, köszönjük tehát Gergőnek az egész hetet, és remélem mihamarabb módunk lesz Szombathelyen is együtt muzsikálni. Már van is egy tervem… J De ezt még először meg kell beszélnem a Művészeti Bizottság tagjaival. J

Siker közben

Ma folytatódott a szimfóniák sora, ugyanis egy új sorozatot indítottunk útjára, a „Szavak szimfóniája” címmel. Az ötlet, hogy egy kötetlen beszélgetés keretében, Cseszkó Tamás egyéni stílusában feltett kérdései mentén bemutassuk zenekarunk művészeit a nagyérdeműnek. Kicsit a Vámos Miklós korábbi „Lehetetlen” c. műsorának alapgondolata inspirált bennünket, ami úgy szólt, hogy „a régimódi, ráérős történetmesélés hagyományait elevenítjük fel” itt a zenekar Kamaratermében. Az első beszélgetésre Szarvas Magdolnát, az ütő szólam vezetőjét kértük, aki nyíltan, érdekfeszítően és egyben tanulságosan „vallott” életpályájáról, a kezdetektől napjainkig. 

Régóta vágyam, hogy a Savaria Szimfonikus Zenekar szóösszetétel mögött lévő egyéni művészsorsokat is bemutathassuk, mert meggyőződésem, hogy sokunkat érdeklő történeteket, hitvallásokat, tapasztalatokon alapuló élet-filozófiákat hallhatunk. Ajánlom mindenki figyelmébe a sorozatot, ígérem, itt is közzéteszem majd a következő beszélgetés meghívóját!

A világ legnehezebb versenye 1.

Alapvetően felelőtlen kijelentésnek tűnhet a mai blog címe, ugyanis a világban számos helyen, számos sportágban, és sportágakon kívüli módon rendeznek olyan versenyeket, melyek joggal prejudikálhatják maguknak ezt a címet. Ugyanakkor tessék szíves lenni nekem mondani még egy olyan egyéni versenyt, amelyik három-négy hónapon át tart. Folyamatosan, éjjel nappal. Olyan versenyt, ahol nincs mód arra, hogy a versenyző éjszakánként, vagy akár bármikor a nap folyamán felfüggesztve a versenyzést pihenjen, aludjon. Olyan versenyt, ahol a felkészülés bármennyire is tökéletesre sikerült, a rizikója akár a teljes kiesésnek folyamatosan jelen van. És végezetül olyan versenyt, ahol nem csak egyedül van a versenyző, de segítséget senkitől nem vehet igénybe, mert azzal kizárná magát a megmérettetésből. Nem beszélve a külső segítség fizikális lehetetlenségéről, mert a legnagyobb részben több ezer mérföldre van a szárazföldtől. Ebből talán már ki is lehetett találni, hogy vitorlásversenyről, azok legnehezebbikjéről, a vitorlázás „Everest”-jéről a Vendée Globe, szóló, Földkerülő versenyről van szó.

Pár napja érkezett meg a 2012-13-as verseny hivatalos DVD-je, tegnap volt időm megnézni, ezért gondoltam, hogy „tovább nem tarthatom vissza”, elkezdek írni a Vendée Globe-ról ezen a fórumon is.

A Vendée Globe-ot 1989-ben Phillipe Jeantot alapította, miután a szakaszokra osztott, szintén egyszemélyes Földkerülő versenyt, ami akkor az Around Alone nevet viselte két ízben is megnyerte. Az volt az elgondolása, teljesítsük a távot „egyben”, megállás nélkül. Tehát nem szabad sem kikötni, sem külső segítséget igénybe venni. Ennyire végtelenül egyszerű a versenyszabályzat, sokak szerint ez is az egyik legfontosabb oka a verseny töretlen népszerűségének. Azt kell tehát elképzelni, hogy a vitorlázók hajóra szállnak az Atlanti óceán franciaországi partján fekvő Les Sables d’Olonne nevű városkában négyévente, általában november elején, levitorláznak az Atlantin egészen Afrika aljáig, ahol a Jóreménység fokot kerülve balra fordulnak, hogy végighaladjanak az Indiai óceánon is, majd Ausztrália és Új Zéland alatt a Leuwin fokot szintén balról elhagyva következzen a legnagyobb, a Csendes óceán. Gyakorlatilag az Antarktiszt kerülik meg, végül Dél Amerika „alsó” csücskét, a híres Horn fokot elhagyva visszakanyarodnak az Atlanti óceánra és már csak 6000 mérföld lesz hátra a célig, ami megegyezik a kiinduló kikötővel, tehát Franciaország, Les Sables d’Olonne.  Mindezt egyedül.

Ami évekkel ezelőtt valószínűleg életem végéig rabul ejtett a Vendée Globe-bal kapcsolatban az egyebek mellett a komplexitása. Elvileg a meteotaktika dönti el a verseny kimenetelét. Ehhez naponta többször, jellemzően állandóan tanulmányozni szükséges a különböző meteorológiai szolgálatok előrejelzését, összevetni az aktuálisan tapasztalttal, a múltban szerzett tapasztalattal, és kialakítani a saját hajó polár görbéjének legmegfelelőbb útvonalat. A polár görbe azt mutatja, hogy milyen irányú és erősségű szélben milyen teljesítményre képes a mi hajónk. Miután „kitalálódott” az irány, az útvonal, amit a mai technika szintjének köszönhetően akár 8-10 napra is tervezhetünk, hozzáadódik a többi versenyző helyzete, az időjárási viszonyukkal és polár görbéjükkel együtt, melyről egyébként semmit nem tudunk – a verseny elején. Aztán a négy óránkénti pozíció jelentésből hetek alatt egész jól lehet saccolni, melyik hajónak mi az erőssége, gyengéje, tehát az adott helyzetben merre fog haladni. Miután a többiek haladása alterálhatja a sajátunkat, ezt a részét a versenyzésnek leginkább egy szimultán sakkjátszmához tudnám hasonlítani. Óriási taktikai csata, teljes koncentrációt és szürkeállományt igényel.

A másik oldal a fizikai. Aludni lehet, csak nem érdemes. J Ugyanis az autopilot irányban tartja ugyan hajónkat, a vitorlákat azonban nem állítja, és ha a „trimm” nem ideális lassabbak leszünk, mint a többiek. Tehát a gyakorlatban a skipperek, a hajóvezetők 10-15 percet alszanak egyfolytában csupán, majd körbenéznek, minden rendben van-e, kell-e állítani valamit. Összesen 4-5 óra alvás a reális naponta. Amennyiben vitorlákat kell állítani, netán cserélni, az kifejezetten igénybe veszi a hajósokat, ugyanis a 27-30 m magas árbocra akár 600 nm vitorlafelületet is fel lehet húzni. Aztán cserélni. Egyedül. Akár éjjel, akár nappal. Akár viharban, akár az Egyenlítő körüli Doldrums, szélcsendes övezetben. A vitorlákat, vagy legalább egy részüket „takk” váltáskor, tehát, amikor „csapást” váltunk, azaz fordulás vagy halzolást követően a hajó egyik oldaláról a másikra kell vinni, a súlyuk miatt.

 Egy verseny során jellemzően többször is fel kell mászni az árboc csúcsára, egy elakadt kötél kiszabadítása, vagy a széljelzők meghibásodása okán. Ez a mutatvány minimum 2 órát vesz igénybe, és gondoljunk csak bele, milyen érzés kb. egy 10 emeletes ház magasságáig felhúzni magunkat, miközben a hajó természetesen folyamatosan halad. Az óceáni léptékkel mérve „alap” hullámok is 2-3 méteresek, a víz felszínén, képzeljük el ezt 30 méterrel feljebb! Ja, és azért kell felmenni, hogy szereljenek… A déli óceánokon a hideg és fizikai igénybevétel oly mértékű, hogy a napi kalóriaszükséglet 7000, minimum.

A harmadik oldal a mentális. De erről, valamint a versenyekkel kapcsolatos számos érdekességről, az Open 60-as hajóosztály bemutatásától, a business oldalától a rendkívüli helyzeteken át az olyan teljesen egyediségekig, mint pl. miért kapott első nem franciaként egy angol francia becsületrendet, vagy mi jellemzi ezeket a Franciaországban hősként tisztelt embereket, miért jön el több, mint kétmillió ember a verseny előtt, hogy láthassa a hajókat, versenyzőket, és a saját élményeimről majd a folytatásban essen szó!

A fenti képeken látható hajóvel a legutóbbi verseny rajtja előtt

Ma este Boti velem alszik - Az élet legcsodálatosabb pillanatai – 4.

Gyermekeim imádják, ha cserélnek „anyával” és mellettem alhatnak. Ez nyilván természetes, mégis minden alkalommal hihetetlen jó érzés az egész „folyamat”. Ugyanis azzal kezdődik, hogy vagy Evelin, vagy Boti „kitalálja”, hogy „apa, hadd aludjak melletted!” Mire én mindig édesanyjukhoz irányítom őket, elvégre neki kell valamelyikük szobájában aludnia. Miután a hosszúságom miatt egyéni, 210 cm-es az ágyunk, és értelem szerűen a gyerekeké, az ő szobájukban lévő ágyak meg „normálisak", ezért csak erről, a – gyerekek jönnek hozzám – változatról lehet szó. Amennyiben a terv „átmegy” anyán, kezdődik a költözködés. Ami előtt még Boti szobájában ki k kell nyitni egy felnőtt méretű ágyat, megágyazni, majd elkezdeni Boti dolgait átvinni a hálószobánkba. Az alap dolgokon – hálózsák, párna – kívül több fordulós feladat a körítés átcipelése. Az alváshoz Botinak „feltétlen” szüksége van három kispárnára, amelyek a feje fölött helyezkednek el, kb. 8-10 plüss állatkára, é s az aktuális „alvó-figurára”, ami most már elég régóta egy maci. Ha az ember azt gondolná, hogy átviszi a fent említett dolgokat, leteszi az ágyra, ezzel kész a feladat, akkor nagyon téved. Ugyanis a „hogyan” kérdésén áll vagy bukik a mutatvány. Sorrend, melyik állat melyik oldalra, hogyan kerül elhelyezésre – ezek sorsdöntő kérdések. Egyszerűen pl. a kis vakond csak a második és harmadik párna között lehet balról nézve, az első-második között elképzelhetetlen. J Ha minden ok, akkor jön az éjjeli kislámpa, hogy ne legyen teljesen sötét. (Persze, ma ki is égett az izzó, és miután só-lámpáról van szó, a csere nem is olyan egyszerű.) Majd a plafonra világító projektor órának a pontos beállítása arra vonatkozóan, hova világítson. Imádni való  ahogy egy öt és fél éves gyereknek mindenről határozott elképzelése van, melyekhez a végsőkig ragaszkodik!

Ezek után már tényleg csak az „élvezeti” része van hátra a dolgoknak, ugyanis pl. már esti mese közben is sokkal egyszerűbb az összebújás egy franciaágyon, valamint látni a gyermeki arcon az örömöt, szinte izgalmat, hogy most itt aludhat már önmagában is minden fáradtságot megér! A következő nagy élmény a lefekvésemkor lesz. Egy alvó, tündéri kisgyermek mellé bebújni az ágyba – azt hiszem, ezt minden szülő igazolja – fokozhatatlan érzés! Amennyiben éjjel felébredne, már az is végtelenül aranyos, ahogyan általában pár pillanatig nem is tudja, hol van, majd amikor rájön és megörül neki, azt megint meseszép látni, érezni.

A story vége természetesen a reggeli ébredés. Annyira aranyos, ahogyan egy gyerek ébredését követően szinte azonnal „teljes fordulatszámon” képes funkcionálni! Nincs szüksége „pár percre”, amíg magához tér, sem kávéra a folyamat felgyorsítása érdekében. Egyszerűen kinyitja a szemét, és …. beszél. Sőt, kérdez. Egyfolytában.  J Felkelés előtt még mindenképpen meg kell beszélnünk, ki hogy aludt, és mit álmodott. Amennyiben Boti emlékezik álmára, akkor még minimum öt perc nyugalom garantált. De minimum, mivel egy gyermeki álom összetettségével, „végtelenségével” semmi sem vetekedhet! J És természetesen minden mozzanatot óriási lelkesedéssel el is kell mesélni ilyenkor! J

A jövő karmestere a jelenben :-) + Aida díszlet kérdései

Pünkösd hétfőn a Művészetek Palotájában ad koncertet a Savaria Szimfonikus Zenekar. A Szimfonikus Felfedezések sorozat keretén belül adandó hangverseny műsorában a zeneirodalom két elképesztően gyönyörű műve kapott helyet: Brahms B-dúr zongoraversenye, valamint Csajkovszkij V. szimfóniája. Az est karmestere Madaras Gergely.

Szerintem érdemes az ő nevét megjegyezni Szombathelyen! ;-)

De nézzük meg egy kicsit, ki is az a Madaras Gergely? Először is 1984-ben született, Budapesten. Diplomáit a Zeneakadémián, és a bécsi egyetemen szerezte. 2011-ben Junior Príma díjjal tüntették ki. Eredeti hangszere a fuvola. Gyakorlatilag a legjelentősebb fesztiválokon tanult, világhírű karmestereknél, és most – tehát 29 évesen – a londoni nemzeti opera karmestere. Az elkövetkezendő időszakban fellép Skóciától Bécsen, Franciaországon, Szentpéterváron át Melbourne-ig számos helyen. Jövőre Varázsfuvolát fog dirigálni Londonban. Hát, nem szokványos dolgok ezek egy ilyen fiatal karmesterrel kapcsolatban. Mondhatnám, kifejezetten ritka. Sőt, gyakorlatilag párját ritkítja, illetve, nincs is ilyen…J A jó hír az, hogy ez nem a véletlen műve, de még csak nem is egy szuper menedzsmenté. Habár a koncert még előttünk van, azért a próbák alapján az már biztos, hogy Gergőben az összes olyan tulajdonság és tehetség meg van, ami egy karmestert a világ abszolút élvonalába juttathatja. Biztos vagyok benne, hogy „záros határidőn belül” Gergő a bécsi, berlini, new yorki filharmonikusokat fogja dirigálni. Szeretném minél előbb a szombathelyi közönségnek is bemutatni őt. A jövő szezon koncertjei szinte teljesen összeálltak már, de remélem, sikerül időpontot találnunk még egy közös hangversenyre! Aztán majd még többre….:-)

Ma egyébként egy nagyon izgalmas feladatom is volt, az Aida díszletkoncepciójának véglegesítését csináltuk a rendező és a díszlettervező urakkal. Azért kifejezett kihívás ez az ügy, mert amennyire „kész díszlet” az Iseum szentélye, annyira korlátja is a szokványos színházi díszletek elhelyezésének. Ugyanis eltakarni, a szabadtéri játékok „névadóját” mégsem lehet. Az Aidában is van több templomi jelenet, ugyanakkor tömegeket kell mozgatni, amihez több szint, lépcsősorok és hasonlók szükségesek. Ja, meg Aida sírja, meg pl. kapuk, amelyeken át „beáramlik” a tömeg. És ehhez jön még, hogy a hangosításnak szüksége van két toronyra, amiken a hangfalakat elhelyezzük. Ja, és egyébként a viszonylag kis térben helyet foglal egy 55 tagú zenekar is. Egy szó, mint száz, szükség van a kreativitáson kívül szürkeállományra, logikára, gyakorlati érzékre, tapasztalatra, meg hasonlókra. Ezzel együtt az Aida és a Jézus Krisztus Szupersztár díszlete is nagyságrendekkel nagyobb, jelentősebb lesz, mint a korábbi produkcióké. Ígérem, ha kész a terv, ezen a fórumon bemutatom! Ok? J

Aida a Veronai Arénában

Római időmérő szerkezet, SSO Magazin és egyéb érdekességek a mai napból

Ma úgy alakult, hogy több fontos, nem hétköznapi üggyel kapcsolatban is jelentős fejlemények történtek, ezért gondoltam megosztom őket Veletek!

 Először is, tavaly decemberben egy karneváli sajtótájékoztatón jelentettük be, hogy "nincs mese", jövőre már tényleg meg fogjuk valósítani az évek óta tervezett római időmérő szerkezet Fő Térre történő felállítását. Mindezt kettő hónappal a XIV. Savaria Történelmi Karnevál kezdete előtt. Az időmérő szerkezet célja, hogy úgy a városlakóknak, mind az ideérkező, és a Fő Téren elhaladó, sétáló turistának mutassa, hogy még hány nap van hátra a karnevál kezdetéig. Tehát, a szerkezet egy visszaszámláló, korabeli technikával működő óra-szerűség.

A kiindulásul szolgáló szerkezet

Ma eldőlt, hogy a többféle módon működtetett szerkezetek közül, mi azt választjuk, amelyik vízzel "hajtott", és két tartályos megoldáson alapszik. Az első tartályba betöltött víz egy kis átmérőjű nyíláson át folyamatosan csordogálni fog a második tartályba. A második tartályban elhelyezünk egy parafa alapzaton álló rudat, amelynek a vége egy római katona kis méretű szobrában fog végződni. A katona lándzsája pedig rámutat egy skálázott rúdra, amin az egyes fokok a napokat jelölik majd. Tehát, ahogy telik fel vízzel a második tartály, úgy fog emelkedni - az átfolyó nyílás méretével szabályozottan - a katona, és naponta feljebb mutat eggyel a skálán. Az egész alapanyaga természetesen fa lesz, és nem is lesz olyan kicsi! Magassága kb. 3,5 méter lesz, szélessége 2-3 méter közötti.

Az ezredforduló előtt a világ számos városában működött visszaszámláló szerkezet, mutatva az ezres évekből hátralévő időt. Mi itt, Szombathelyen, római időmérő szerkezettel és a város legnagyobb rendezvényéig hátralévő napokat fogjuk mutatni. Bízom benne, hogy ez egy kedvelt, gyermekek számára is érdekes látványossága lesz a városnak - június 21-ét követően!

A zenekar háza táján is finisébe érkezett egy szintén régóta dédelgetett vágyam megvalósítása. Az évadunk utolsó bérletes hangversenyén tisztelt közönségünk kezébe adjuk az SSO Magazin 1. évfolyamának tavaszi számát. 

A grafika NEM Pungi "műve", és a szöveg sem az enyém, mindkettő csak "műhely" állapot

8 oldalas, színes újságot negyedévente tervezzük kiadni, azzal a céllal, hogy minél több kulisszatitkot oszthassunk meg csodálatos együttesünkkel kapcsolatban. Az első számban szó lesz egy-két korábbi jelentős hangversenyünkről, bemutatjuk zenekarunk új tagjait, interjút olvashattok több művész társunkkal, „zenekari” receptek titkát fedjük fel – elvégre több főzőversenyt is megnyertek a szimfonikusok – lesz humor rovat is természetesen. A jövő szezon bérletes hangversenyeit is ajánlani fogjuk, mindhárom (Szimfónia, Opera, Kamarazene) bérletre külön, részletesen kitérve, ugyanis júniusban indul a bérletvásárlás nálunk is. Emellett beszámolunk a most induló Savaria Szimfonikus Zenekar Exkluzív kártya programjáról. 

Az elmúlt hetekben mintegy hetven partner céggel kötöttünk szerződést megye-szerte. Ők különböző nagyságú kedvezményt biztosítanak a kártya használóinak, ahogy „illik” az üzletek bejáratában egyedi matricával jelezve a partneri kapcsolatot. Mi pedig nem csak kedvezményes jegyárakkal viszonozzuk felajánlásukat, de helyre-vonatkozó előfoglalási lehetőséggel, valamint a két hét múlva induló, új honlapunkon kívül pl. az SSO Magazinban való megjelenési lehetőséggel is. Hopp, itt közben „véletlenül” azt is elárultam, hogy rövidesen új honlapunkon jelenünk meg a virtuális térben. Szerintem gyönyörű lett, igazodva a zenekar modern arculatához, melyet az Ercontur stúdiónak, illetve Punger Péternek köszönünk!

Akkor mondhatjuk, hogy nem unatkozunk, unatkoztunk ma sem? :-)))

Amit egy női táska vásárlásról tudni kell…:-) - agymenés 3.

Az az igazság, hogy ez a bejegyzésem meggyőződésem szerint rendkívül hasznos lesz minden magára valamit is adó férfi társamnak, netán férj minőségben életét tengető sorstársamnak! A tapasztalat, amit az elmúlt 13 év során módomban állt felhalmozni különböző női „cuccok” vásárlásával kapcsolatban, egyszerűen könyv-formátumú kiadásért kiállt! J Na, ez nyilván túlzás, csupán úgy érzem néha, szinte szétfeszíti fejemet a rengeteg tapasztalaton alapuló információ, amely egy-egy pl. női táska vásárlás alkalmával feltolul valahonnan a tudati síkomba.

A kép illusztráció :-)

Először is, tisztázzunk valamit! Ha az ember fia valóban örömet szeretne szerezni egy hölgynek ajándék formájában, nem sok minden jöhet szóba! Mindenképpen nyerő az ékszer, alaphelyzetben és alkalomtól függően természetesen a virág, esetleg koncert jegy mondjuk Madonna római koncertjére, ritkábban könyv (pl. Soma Mamagésa legújabb kalandjai J) ÉS táska, avagy kicsit szofisztikáltabban: retikül! Abból soha nem elég, nincs olyan, hogy nem kell még egy legalább! Namost, egy hölgy számára a táskája az minden. Funkcióinak száma végtelen. A tartalmi utolérhetetlen sokszínűségéről most nem kezdenék el írni,mert az egy külön blog-sorozat téma kellene legyen, maradnék a külsőnél. Szerintem, ahogy sokan vallják, hogy egy férfiről a cipője mond el a legtöbbet, úgy a hölgyek úgy érzik, róluk pedig a táskájuk. Ideális esetben egy hölgynek sokkal több táskája van, mint amennyi ruha-összeállításban nyilvánosan megjelenik. Tehát egy-egy „kollekció”-hoz több táskának is passzolnia kell, időjárástól és elsősorban hangulattól függően. Az esetleges táskával abszolvált különböző típusú találkozások céljáról már nem is beszélve! J

Ha a fentieket magunkévá tettük, átéreztük, zsigereinkbe „beivódni” hagytuk, akkor nincs más hátra, mint irány egy táskabolt. Illetve, egy???? Miről is beszélek hirtelen? Nem egy, hanem a jelenlegi pozíciónk minimum 50 km-es körzetében fellelhető valamennyi táskabolt. Javaslom, a megfelelő eredmény elérése érdekében, próbáljunk meg elvonatkoztatni mindentől, amit alaphelyzetben a praktikus, szép, illő és hasonló fogalmakkal írnánk le! Itt most másról lesz szó. Lényegüljünk át, ürítsük ki tudatunkat, hogy aztán meg tudjuk tölteni egy hölgy mindent felülíró, ősi, genetikailag kódolt motivációival. J

Első szempont: szín. És itt mindjárt álljunk is meg egy szóra (©Grétsy László). A szín az nem az, amit mi férfiak színnek gondolunk! Nálunk ez egy nem túl bonyolult kérdés, mivel vannak ugyebár a színek: kék, zöld, fehér, barna, piros, sárga, fekete, esetleg haladóbbaknál narancssárga, rózsaszín,és nagyjából ennyi. Hölgyeknél ezek nem is léteznek, náluk ilyenek vannak, hogy pl. keki, mogyoró, bézs, püspök lila, neon zöld, türkiz kék, oliva, homok, magnólia, mély piros, stb. A legfontosabb, hogy minden idegszálunkkal próbáljunk meg felidézni egy ruhadarabjukat, vagy netán cipőjüket. Ne akarjuk megnevezni és megkérdezni az eladótól, hogy ilyen és ilyen színt keresünk, mert az úgyis más lesz. Egyszerűen vagy alfa állapotban, vagy egy egyszerű transzban közlekedve találjunk egy ugyanolyan színű táskát. Ja, és nem a mi fogalmaink szerint ugyanolyat, hanem pontosan, színkód alapján visszaigazolhatóan ugyanolyat.

Második szempont: fazon. Ez már egy kicsit nehezebb. A legbiztosabb, ha a vásárlás előtt beszerezzük a létező összes divatlapot, lehetőleg Milánóból, és azokat mintegy magunkba szippantva megkeressük a pont ugyanúgy kinézőket. Amennyiben „véletlenül”ezek lesznek a legdrágábbak – de nem kicsit drágábbak, mint az egyébként teljesen ugyanúgy kinéző többi, hanem minimum duplája – akkor ezen ne csodálkozzunk, ez természetes! Elárulok egy titkot, amelyik fazon szempontjából nekünk szinte vállalhatatlan, de minimum túlzás kategóriába sorolódna, az lesz a nyerő!

Amennyiben sikerül a táskát mondjuk egy már meglévő cipőhöz, avagy valamely ruhadarabhoz igazítanunk, akkor szerencsénk van. Ha nem, a kedvezményezett hölgy nem feltétlen fog elkeseredni, pénztárcánk már annál inkább, ugyanis akkor jön majd az „olyan jó ez a táska, de nincs hozzá semmim” kezdetű kiadás-orientált tevékenységre való felhívás. A mi szótárunkban kevéssé létező „kiegészítő” szó viszont mindenképpen „szembe fog velünk jönni” ajándékozás után, mivel kiegészítőket biztosan kell majd még beszereznünk – a táskához!

Hát, röviden ennyi az első lecke, kezdőknek, akit érdekel a haladó szint is, az nyugodtan forduljon hozzám bizalommal!

Egyébként pár napja úgy vettem táskát feleségemnek, hogy bementem az első boltba, megláttam az első (mélyvörös, lakk, arany strasszkövekkel kirakott „egyszerű”) táskát, megvettem, és telitalálat! "Odavolt, meg vissza" az ajándékozott! Ezt csak bíztatásul mondom, hogy én, 13 év után már itt tartok…J

Kétméteres fogtündér - Az élet legcsodálatosabb pillanatai 3.

Ma este kiesett Boti harmadik tejfoga, a bal oldali felső nagy-metsző  Illetve kis rásegítéssel esett ki, mert már napok óta „csak a Szentlélek” tartotta, úgy mozgott. A rövid, fájdalommentes beavatkozást követően a pár pillanattal korábbi szorongást az izgalommal teli öröm váltotta fel nála, ugyanis – tudjátok – „ha valakinek kiesik a foga, a fogtündér hoz neki ajándékot!” 

Eszembe jutott - miután Evelinnek pont pár nappal ezelőtt esett ki az utolsó előtti tejfoga – mennyiszer mentem hatalmas örömmel ilyen alkalmakkor éjszaka vagy a Tesco-ba, vagy benzinkutakra, a megfelelő ajándék felkutatása érdekében - nyilván fogtündérként. Többször furcsán néztek rám, amikor az éjjeli Verdás, vagy Monster High-os újság, vagy valamely tipikus gyerekjáték, mondjuk egy vízi pisztoly vásárlásom magyarázataként tömören odavetettem az eladónak, hogy én vagyok a fogtündér… Néha az volt az érzésem, nem is tudják, miről beszélek, inkább azt gondolják „ez meg mit tolt ma este?” :-) Mégiscsak érthetően nem szokványos helyzet, amikor mondjuk éjfél körül beállít a benzinkútra egy két méteres csávó, és azt állítja magáról, hogy ő a fogtündér…

Mindenesetre, szerintem zseniális konstrukció ez a fogtündér ügy! Egyrészt, a gyerekeknek pozitív célt ad az esetleges foghúzástól való félelmükhöz, majd óriási örömöt reggel az ajándék megtalálásakor, másrészt a szülőnek is rendkívül nemes feladat fogtündérként beülni az autóba, és addig menni, amíg vagy a konkrétan megnevezett, vagy csak a legideálisabbnak tartott meglepetést megtalálja. Az idevágó rekordom 6 benzinkút – egy este.

Én mindenképpen imádtam, kifejezett büszkeséget is éreztem magamban ilyenkor, legszívesebben mindenkinek elmeséltem volna, aki az utamba került, hogy milyen csodálatos kisgyerekem van nekem, akinek most viszem a fogtündér ajándékot!

A következő megható pillanat, amikor belopózik az ember a gyerekszobába, és a végtelen nyugalommal alvó kislánya, kisfia mellé megpróbálja a legmegfelelőbb helyre letenni az ajándékot. Természetesen gondosan, a szokásosnál is sokkal óvatosabban, ügyelve a zajok elkerülésére, elvégre egy fogtündér mégsem bukhat le! :-)

A történet” záró-felvonása” a reggeli ébredéskor előadott őszinte csodálkozás, hogy egyrészt milyen szuper ajándékot hozott már megint a fogtündér, másrészt ilyen mondatok „előadása”, hogy pl.„hogy jött be? Én sem hallottam semmit!” Közben pedig mód nyílik a csodálkozással fűszerezett gyermeki, ártatlan öröm szemlélésére, közvetlen közelről. Soha vissza nem térő pillanatok!

Habár Evelin nemrég már rájött a dolgok valós menetére – mivel a pár nappal ezelőtti foga volt az első, ilyen állapotában elvesztett fog – nem maradhatott el a jól bevált, begyakorlott Tesco túra ez esetben sem. Sikerült ismét egy hihetetlenül aranyos, semmilyen valós állatra sem hasonlító, természetben sehol elő nem forduló színű, teljesen felesleges, ám utolérhetetlenül aranyos állatkát vásárolnom, ami azóta elválaszthatatlan társa lett Evónak. :-)

Ma este Boti szobájában az esti mesét követően gondosan oda kellett készítenem a kisszékét is az ágya mellé, mert "arra hozza az ajándékot, tudod, apa!" 

Sok szerencsét kívánok a fogtündérnek, bízom benne, hogy ezúttal is sikerül „szuper ajándékot” találnia – ja, és ha lehet, még pirkadat előtt! :-)