Visszatekintés egy „átlagos” hétre :-)

Úgy tűnik, az elmúlt hétre vonatkozóan sem érhet bennünket az a vád, hogy csak „lógattuk a lábunkat”! :-)

Hétfőn az Iseumi Szabadtéri Játékok Jézus Krisztus Szupersztár produkciójának volt a díszlet állítás próbája. ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy Budapestről érkezett 2,5 t Layher állvány rendszer, melyet Silló Sándor rendező elképzeléseinek megfelelően felállítottak a szentély elé, majd egy professzionális kaszkadőr segítségével „próba-keresztrefeszítést” és „próba-akasztást” gyakorolhattak az érintettek. Az elképzelés szerint a hat méter magas állvány rendszer közepén, a hiány „adja majd ki” a keresztet, tehát az a rész, ami üres. De ezt a tisztelt néző a világításnak köszönhetően majd csak a megfelelő pillanatban fogja konstatálni, akkor látja majd meg, hogy ahol nincs állvány, az egy kereszt alakú rész. Schrott Péter még így civilben is megrendítően hitelesen alakította a keresztre feszített Jézust, komolyan mondom, még nem láttam „élőben” hasonlót, de hátborzongató látvány. Hát még, ha a teljes előadás végén, zenével, fénnyel, szereplőkkel, jelmezekben jutunk ide….

Schwartz Dávid / Júdásnak külön köszönet, hogy ilyen férfiasan győzte le tériszonyát a saját akasztásakor! Nem is olyan egyszerű feladat ám csak úgy „lógni”, elernyedve, előadva az akasztott ember állapotát!

Összességében minden nagyszerűen sikerült, este már indult is vissza a Galambos Trans teherautója Pestre az állványokkal.

Kedden megnyílt Szombathelyen a Király utca „helyén” az Iseumi Szabadtéri Játékok utca. A sajtótájékoztató keretében bemutatott szakaszon összesen hat üzlet mutatta be rendezvényünk partnereként a nevünkre keresztelt termékeit. 

Jézusunk a Zalaco pékségben árulta az ínycsiklandozó illatú péksüteményeket ISZJ zacskóban, mellette 

Fekete Linda, azaz Mária Magdolna a fesztivál „hivatalos” fagyiját, az „Ibolya” ízűt kínálta a járókelőknek a Dolca Vezzo-ban, kicsit odébb Júdástól vehették át a Király utcai húsboltban az ISZJ hamburgerét. 

A túloldalon, az Africaféban pedig elkészítettem életem első koktélját, ami az „Aida” nevet viseli. 

Külön köszönet a türelmes segítségért a személyzetnek – az eredmény legalábbis a sajtó megjelent képviselői között sikert aratott. Koktél készítés közben – a hangulatot tovább fokozandó – a Jézus Krisztus Szupersztárból csendült fel pár perc énekes lányok jóvoltából.

Rendhagyó életünk, így aztán sajtótájékoztatónk sora tehát sikeresen folytatódott! :-)

Csütörtökön 40 gyermeknek, olyanoknak, akik nem tudnának könnyen eljutni ilyen helyekre mutattam be intézményünk működését, valamint néztünk be a Jézus Krisztus Szupersztár és a Bartók Szeminárium próbájába. A későbbiekben még az ISZJ fagyiját is megkóstolták – úgy tűnt, minden programot nagyon élvezték. „Miért nem maradhatunk egész nap?” – hangzott a kérdés a végén…J

Pénteken elkezdődött a 29. Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál. A korábbi évek gyakorlatának megfelelően a Savaria Szimfonikus Zenekar lépett pódiumra, ezúttal Vajda Gergő vezényletével, szólisták Perényi Miklós és Horváth Bence voltak.

Fantasztikus műsor, fantasztikus előadók, Gergő professzionalizmusa, sodró lendülete, szuggesztív tehetsége pedig nem csak a közönséget ragadta magával, de a zenekart is – igazi örömzenélésnek lehettek szem és fültanúi akik ellátogattak a hangversenyre. Azt gondolom, a fesztivál nemzetközi rangjához igazán méltó módon, illetve színvonalon kezdődött az idei is, sok sikert kívánok az előttünk álló koncertek fellépőinek, és a kurzusok hallgatóinak egyaránt. A rendezvényért pedig hálás köszönet a Filharmónia Magyarország–nak, valamennyi érintett munkatársának!

Ma olyan „dolgot” láttam a konyhánkban…..Mmmmm. Lekvár befőzést! Ráadásul, velemi málnából! Nem tudja véletlenül valaki, mennyit kell várni, amíg a „dunsztból” kikerülve ki lehet nyitni az első üveget? J Olyan finom illat terjedt el otthon, hogy habár már több órája eljöttem, még mindig érzem! Feleségem, Edina sok mindent tud fantasztikus finoman főzni, de talán lekvárban a „legverhetetlenebb”! J))

Egészséges infantilizmus – kell ez nekünk? Ars poetica 3.

Hogy mindjárt az elején válaszoljak is a kérdésre: De még mennyire!

A lexikon szerint: Fejlődésbeli elmaradottság: a gyermekkort jellemző egyes testi v. szellemi tulajdonságok visszamaradása a felnőtt korra.

Jó, akkor pontosítok, nem kóros „elmaradottságra” gondolok természetesen. A köznyelvben használt infantilizmus egyébként is „csak” gyerekes gondolkodásra, vagy viselkedésre használja az infantilis jelzőt. De, mitől gyermekes valami, és mitől felnőttes? És mikortól kell felnőttesen viselkedni? És miért baj, ha valaki bizonyos dolgokban gyerekes marad? Mi a különbség egyáltalán?

Az az igazság, hogy szerintem az alapvető különbséget az adja, hogy az ember gyermekkorban még „tudatlan”, illetve csak azt tudja, amit „hozott” magával. Ami viszont egy kicsit már problémás különbség, hogy még nem mondták meg neki, miről mit gondoljon, mi a jó és mi a rossz. De egy gyermek nem tudja az alapvető dolgokat magától? Hát dehogynem! Csak egy gyermek még hisz. Sőt, még tudja, hogy hihet… 

Még nyíltan, őszintén és szeretettel néz bele a világba, tekint rá az emberekre. Aztán jönnek a felnőttek, akik megtanítják neki, hogy hinni nem érdemes, a világ romlott, igazság nincs, az emberek hazudnak, stb.stb. És mindezt addig – iskolában, otthon, társaságokban – amíg a felnőtteknek hívő gyermek mindent el is hisz, elfogad, és igyekszik maga is beilleszkedni ebbe a társadalomba. Na ez viszont már tényleg „gáz” – hogy egy, a XXI. századnak megfelelő szót használjak. Persze, hiába is tudjuk esetleg néhányan, vagy éppen sokan ezt a fenti gondolatot, mit is tehetnénk? Ha „hagyjuk” felnőni gyermekünket „magától”, akkor teszünk jobbat, vagy ha megmondjuk neki a „tutit”? Nem lehetne a tuti mellé az igazságot is odacsempészni némelykor?

Hogy pl. attól még, hogy sokan, akár a többség is „felnőtt”, neki nem muszáj „olyannak” lennie? Hogy nyugodtan mondhat igazat még akkor is, ha sokkal könnyebb lenne mellébeszélni? Vagy, hogy nyugodtan higgyen az álmaiban még akkor is, ha mindenki azt mondja, lehetetlen elérni őket? Sőt, lehet felnőtt korban is tiszta, nyitott szívvel örülni valaminek – pl. egy dolognak ami az, aminek látszik (következő probléma) – nem kell azt szégyellni?

Legszívesebben indítanék „Gyermekképző tábort felnőtteknek”. :-) Tehát egy olyan „kurzust”, ahol azt tanítják, hogyan kell felnőtt korban is gyermeknek lenni. Még az is lehet, jót tenne a globális társadalomnak is, nem?

De komolyan, ha valaki igazán lelkesedik valamiért, biztosan megkapja az infantilis jelzőt előbb-utóbb. Vs. az az igazi „érett”, tapasztalt gondolkodású ember, aki mindig jóformán egyfajta hangulatban tengeti hétköznapjait, amiből nem is lehet igazán kizökkenteni. De ez jó?

Felnőttek ritkán sírnak. Férfiak meg különösen. El is felejtjük, hogy kell. És egy gyermek? Naponta. De ez baj? Sőt, rengeteget segítene rajtunk is, ha mernénk…

A következő „vesszőparipám”, amit nem vagyok hajlandó elfogadni, mint szinte kötelező módszert (?), hogy még véletlenül se azt mondjuk ki, konkrétan, amit gondolunk, hanem minimum kell vagy egy másodlagos jelentése mondatainknak, vagy egy valamilyen – jelenleg a másik fél számára nem látható – célja. Erre miért van szükség? Egy gyermek pontosan tudtára adja környezetének, mit gondol. Már akkor is, amikor még beszélni sem tud, erre már képes. Mi meg „direkt” elfelejtetjük ezt a képességünket, beburkoljuk a verbalitás egy furcsa köntösébe, aztán a végén már jóformán senki sem fogja tudni az igazat, a lényeget. Hát ezt a „képességünket” is visszafejlesztenék a fent említett kurzuson!

Egy gyermek, ha szeretne valamit elérni, olyan mérhetetlen energiákat tud felszabadítani magában, amely felnőtt megfelelőjével „rendkívül komoly” dolgokat lehet(ne) elérni. Csak az a bökkenő, hogy már mielőtt neki állnánk bárminek is, az esetek többségében az első lépés megtétele előtt „feladjuk”, ugyanis „rájövünk, tapasztalatból”, hogy nem lehetséges az egész. Meggyőződésem szerint eszméletlen sok fantasztikus, nagyszerű dolog „holt hamvaiba” megszületése előtt a fenti ok miatt.

Vegyünk példát mi, a gyermekekről! Nézzük, figyeljük őket, szavaikat, gondolataikat, cselekedeteiket, gesztusaikat. Olyan csodálatos világ fog előttünk feltárulni, amelynek mindannyian örömmel válnánk részesévé, ez biztos!

A jó hír: Mindez csak rajtunk múlik!

"A két testőr" - gyermekeim "első" színházi produkciója

Az elmúlt napok lázas készülődéssel teltek Evelin és Boti számára, ugyanis Budapestről a szemközt lakó nagyszülőknél nyaraltak az unokák, akikkel szinte az egész napot együtt töltötték - készülve első színházi bemutatójukra.

Nem tudom, honnan az affinitás, de mind a négyen, tehát gyermekeim (Evelin 11, Boti 6) mellett Julcsi (8) és Olivér (6) is teljes bedobással és végtelenül komolyan írtak egy darabot, megszereztek hozzá rengeteg kelléket, díszletet, bepróbálták, és már hétfőn mondták, hogy premier pénteken, este hat órakor lesz.

Bevallom, az elején nem gondoltam volna, hogy kitart lelkesedésük az előadásig, de rendesen rácáfoltak kicsinyhitűségemre. Azt lehetett tudni, hogy valamit "rettenetesen" csinálnak, ugyanis többször órákra csendben eltűntek a garázs mögött, már-már aggodalomra is okot adva - mert az azért "mégsem normális" hogy négy pici gyermek csendben legyen huzamosabb ideig!

Ma még délután is telefonáltam, hogy akkor biztos "nem marad el a premier?"

Egy szó, mint száz, hazaérkeztem, és már mondták is, hogy "gyere apa, mindjárt kezdünk!"

Hát jó, gondoltam, ennek már fele se tréfa és hátramentünk, mi nézők (szülők, nagyszülők) a garázs mögötti területre. 

Hát kérem szépen, ott széksorok voltak! Mint kiderült, senkitől nem kértek segítséget, ők maguk vitték hátra az összes ülő alkalmatosságot. A "színpadon" több helyen is láthatóak voltak már a díszletek, kellékek, meg természetesen a függöny, ami mögül lázas készülődés hangjai szűrődtek ki.

Pár pillanatot követően aztán kezdetét vette az előadás, Julcsi lépett színpadra egy mikrofonnal és "bemondta" a darab címét, valamint jó szórakozást kívánt.

"A két testőr" története több epizódból állt, szerepelt benne egy gonosz, vasorrú bába, tündér, herceg, pókember, királylány, történt a darab folyamán utolsó pillanatban kivitelezett szabadítás, nyugodt szobai párbeszédek, varázslás és minden egyéb, ami ahhoz szükségeltetett, hogy a nagyérdeműt lekösse.

A happy end-et a nyúlból visszavarázsolt herceg és csodaszép királylány esküvője jelentette. 

Komolyan mondom, hogy szórakoztató volt maga a darab is, az előadás is, hihetetlennek tűnt, hogy hogyan tudtak ennyi mindent - legalább 15 perc hosszú volt az előadás - kitalálni, és annyit összepróbálni, hogy gyakorlatilag gördülékenyen "lement" a premier. Még egy "nagy színházban" sem tud ennél jobban "összeállni" egy produkció a bemutatóra!

Ami viszont a leginkább meghatott, az az volt, hogy látszott rajtuk a koncentráció, valamint az öröm - már előadás alatt is - de elsősorban a végén, a meghajlásnál! Mondták is, hogy nagyon izgultak, és nagy kő esett le a szívükről, hogy minden rendben lement, nagyszerűen sikerült!

Azt gondolom, még kitalálni sem lehetne ennél hasznosabb, értelmesebb szórakozást ennyi idős gyermekeknek, nem is beszélve arról a rengeteg pozitív élményről, amivel mindannyian gazdagodtunk!

Bravó az összes fellépőnek, csak így tovább, már várjuk a következő bemutatót, addig is hátra van még egy előadás holnap, Julcsi és Olivér szülei számára! :-)

A hála érzése a XXI. százdban?

Szinte valamennyi világvallásban és nagy eszmerendszerben megtalálható a hála, mint létünk elengedhetetlenül fontos eleme. "Legyünk hálásak, adjunk hálát" hangzik a mindenki előtt ismert ajánlás - de lehet ezt értelmezni bárhogyan a mai világban? Miért van rá szükség? Hogyan lehet az ember hálás, és egyáltalán, mi az a hála?

Talán pont a szinte közhelyszámba menő, lépten-nyomon felbukkanó volta miatt véleményem szerint egyszerűen átsiklunk életünk egyik, ha nem a leghatásosabb, legfontosabb tanácsán, eszközén, segítségén, a hálán. Valamiért az ember hajlamos ezt a fogalmat elválaszthatatlanul összekötni a vallással, ezért aztán csak egy valahogyan a templomhoz tartozó fogalomként nem is jut eszünkbe, hogy mindennapi életünkbe is beépíthetnék gyakorlását. Létezik egy meghatározása, ami így szól: "Isteni áldás kérése". Létezik egy másik megközelítése is, amikor valamiért leszünk hálásak, valamiért adunk hálát - egy olyan dologért, eseményért, ami velünk történt meg, amelyet mi kaptunk. Ez nyilván a legegyszerűbb módja, hogy átérezzük, milyen is hálásnak lennünk?

Aki már volt hálás életében, de úgy igazán, nem csak a verbalitás szintjén, az pontosan tudja, hogy hálát érezni mennyire jó. Hiszen egy korábbi pozitív eseményhez kötődik, annak a következménye. Igen ám, de sajnálatos módon "úgy vagyunk kódolva", hogy "alapjáraton" a pozitív dolgokat sokkal könnyebben, gyorsabban elfelejtjük, mint a negatívakat. Hallott már valaki arról, hogy valaki napokon, heteken át hálás volt valamiért? És arról, hogy valaki nem tudja elfelejteni, milyen szörnyűség történt vele, nem tudja túltenni magát rajta, stb.? Ugye? Megsértődni, megharagudni, "soha meg nem bocsájtani" sokan, és sokszor tudnak. Akkor miért nem megy ennek az ellenkezője is?

Mert a negatív dolgok mélyebbre hatnak? Miért? Mert fáj? És a fájdalom az miért erősebb érzelem, mint az öröm? Azt nem mondhatjuk, hogy intenzitásban van különbség a kettő között. Borzasztóan tudunk örülni is - ha hagyjuk.. Most abba már bele sem mennék, hogy az miért okoz örömet, hogy valakinek valami fáj, valakivel valami szörnyűség történt, mert bár tudat alatt ez a helyzet, ezért vezet toronymagasan a nézettség terén például a hírműsorokban a negatív hír, mégsem ez a mostani írás tárgya.

Véleményem szerint pont itt az idő, hogy elkezdjünk kicsit gondolkodni, kicsit - jó értelemben - kihasználni azt az adottságunkat, amivel "elvileg" urai tudunk lenni saját magunknak, tudjuk magunkat, gondolatainkat irányítani, és végre valamilyen "értelmes" dologra (is) használjuk elménket. Fogjuk fel, hogy a negatív gondolatokkal - teljesen függetlenül annak valamennyi vonatkozásától - kizárólag magunknak ártunk. "Az idegesség mások hülyesége miatt saját magunkon való bosszúállás." Ez is ismerős, ugye? Akkor miért is gyakoroljuk mégis minden nap? Hogy jól menjen? J

A másik gyakori érv, "hogyan is lehetnék én hálás? Miért? Velem csupa szörnyűség történik!" Na, ez a teljesen téves vélekedés. Ha beláttuk, hogy hálát érezni jó, nekünk, saját magunknak jó, akkor legyünk kedvesek és tegyük meg a következő lépést is, és "találjuk ki", miért lehetünk hálásak! Mert ha csak egy pillanatra is belegondolunk, számtalan okot találhatunk rá. Először is létezünk. Ez ugyebár "elég" pozitív dolog, nem? Aztán nézzünk körül egy pillanatra, mennyire végtelenül csodálatos világban élünk? És most nem a nemzeti parkokban, Afrikában, vagy bármely - a világ innen nézve egzotikus vidékén található - természeti gyönyörűségére gondolok, hanem kifejezetten a mi saját környezetünkre. Mindenütt szinte felfoghatatlanul csodálatos dolgok vesznek bennünket körül, kezdve a reggeli nap első sugaraitól, a növényeken megjelenő harmatcseppeken, illatozó virágokon át, a tiszta, édes vízig, ami időről időre ránk hullik, vagy a rengeteg energiáig, ami egyszerűen árad a természetből. Mindenütt. Folytathatjuk a sort családtagjainkkal, a gyerekekkel, akik önmagukban is egyesével, külön-külön egy nagy csodát jelentenek, vagy akár saját magunkkal, létezésünkkel. Belegondolunk, milyen felfoghatatlanul bonyolult "szerkezetek" vagyunk? Aki tökéletesen "működik" immáron X éve, minden nap, a nap 24 órájában. A sort tényleg órákig lehetne folytatni. Csupán az a gond, hogy ezeket a dolgokat vagy nem vesszük észre, vagy olyan természetesnek vesszük, aminek a létezése nem okoz "már" örömet. Ez a baj. Gondoljunk bele, érezzük át nagyszerűségét, és ... érezzünk hálát velük kapcsolatban! Minden nap! Hiszen - az előbb már eljutottunk idáig - ezzel "önző módon" magunknak teszünk jót. Ha úgy tennénk fel a kérdést, hogy "akarsz magaddal jót tenni"? Akkor ki ne felelne határozott igennel?

A hálával ráadásul feltöltjük magunkat pozitív gondolatokkal, érzésekkel, ezáltal rezgéseink is pozitív tartományba kerülnek, melyet - akár, ha tudat alatt is, de - mindenki megérez, és ennek megfelelő reakciókat vált ki belőle. Felénk. Szóval itt a második - szintén saját magunknak okozott - pozitív következménye a hálának. Biztosan mindannyian tapasztaltuk már, hogy vannak személyek, akikből "árad" vagy az energia, vagy a pozitív kisugárzás, akiknek "nem tudjuk a titkát", nem tudjuk "hogy csinálja, hogy mindig ilyen pozitív", stb., stb. Bennük biztosan nem szorongás, félelem, vagy hasonlók lakoznak, hanem sokkal inkább pl. hála.

A harmadik "ok", amiért kifejezetten érdemes hálásnak lennünk, az a hála teremtő ereje. "Gondoljunk valamire hálával, és megteremtjük azt". Kéretik ezen a kijelentésen nem vitatkozni, hanem kipróbálni! Itt nem elsősorban a "hálával gondolni" jelenti a feladatot, hanem inkább a "hálával érezni". Várom a "megoldásokat"! J

Összességében azt javaslom, szánjunk minden nap legalább egy percet, mondjuk reggel, felkelés után, készülődés közben arra, hogy adjunk hálát, illetve érezzünk hálát valamiért! Bármiért. A lényeg, hogy teljesen, minden porcikánkban érezzük a hálát! Biztos vagyok benne, hogy megéri, ennek az egy percnek egész napunkra pozitív kihatása lesz. "Haladók" megismételhetik esténként, elalvás előtt is az egy percet, a nap valamely eseményére, élményére vonatkozóan. Már az alvás, ébredés is más lesz! :-)