Hó, hó, hó – most szólok, talán még nem késő! :-)

Az az igazság, hogy jó pár éve meglehetősen értetlenül állok a kis hazánkban télen némelykor előforduló havazás, illetve annak kezelése címszó alatt végzett tevékenységgel kapcsolatban.

Valahogy nekem úgy tűnik – és a Jó Isten látja lelkemet, nem szeretnék senki érintettet megbántani – van valami ok, amiért nálunk nem sikerül megtalálni ezzel a bonyolult kérdéssel kapcsolatban a megfelelő megoldást. Valahogy mindig azt tapasztalja a polgár, hogy elkezd esni a hó, és bár a szezon előtt minden évben elhangzik a szakemberektől, hogy „felkészültünk a télre…” az utak havasak maradnak, a járdák életveszélyesek, a hókupacok (már amennyiben egyáltalán „gyártanak” ilyeneket) abszolút rossz helyen, stb., stb.. Az egyetlen remény maga az időjárás, hogy majd ismét pluszokat produkál számunkra könyörületből – mert szerintem egy idő után már „ő” sem bírja nézni, ami itt történik.

Ja, és mindenképpen le szeretném szögezni, hogy meggyőződésem szerint nem minden pénz, és a pénzen vásárolt hightech anyagok, gépek kérdése.

Nyilvánvalóan nem én leszek most a rejtély megoldója, egyben a megoldás kinyilatkoztatója, de pár apró ötlet-morzsát azért szabadjon közzé tennem!

Elöljáróban még annyit, hogy a Kárpát-medence időjárási jellemzőjének hála nálunk azért igazán nagy hó, „súlyos” havazás nem fordul(t) elő.

Pedig – még ahol ilyen komolyabb kihívások elé is állítja a zord évszak kicsiny bolygónk tőlünk nem csak messzi országainak lakóit – még ezen a rendkívüli kihíváson is úrrá tudnak lenni a vonatkozó szakemberek némi logikával, időbeosztással, előkészítéssel, meg hasonlókkal.

Zum Beispiel – hogy stílszerű legyek – Ausztriában nem egyszer fordul elő egy-egy szezon alatt, hogy 50-70 cm hó hullik pár nap alatt, megspékelve természetesen erős széllel és az így kialakuló hófúvásokkal. Értem egyébként, hogy nekik nyilván „futja” arra a méregdrága anyagra, ami akár mínusz 5 fokig is elolvasztja a kristályokat, nálunk meg fagyban eleve neki sem állnak „sózni”, mert minek, de tapasztalataim alapján nem ez az egyetlen ok a hatékony kezelésben.

Szerintem a kulcsszó a logisztika.

Ne tessék mondani most meg, hogy nálunk mennyire kevés hókotró, -maró, - csúszásmentesítő jármű van, hiszen azért itt is megtörtént a rendszer (módszer-) változás több, mint két évtizede, és immáron a „megfelelő irányba” haladva országunk is beszerzett jó pár technikailag a XXI. sz. igényének – notabene „hó-jának” J – megfelelő gépjárművet. Nem is beszélve a „nyugaton” leselejtezett, ám az egykori szovjet harci-hómaróknál még mindig fényévekkel fejlettebb gépekről, amiket örömmel veszünk át viszonylag nagy rendszerességgel ajándékként.

Az is nyilvánvaló, hogy ez egy szakma, tehát nem lehet nekiállni 3 cm-es havat hóekézni, meg hasonlók, de…

Szerintem, amennyiben az esti órákban – mint ez jellemző – kezd el havazni, illetve „marad meg” a hó a megfelelő fokra hűlt hőmérséklet következtében, akkor talán nem kellene megvárni a reggeli csúcsforgalmat a hókotrás megkezdésével. Ez például úgy gondolom, egy szinte mindenki által kifogásolt pont. Mert éjszakai műszakban drágább a munkabér? De akkor nem lehetne úgy „csúsztatni” akár előre a munkaórákat, hogy tél idején, sőt, igazából csak ezen a pár napon ez ne legyen kérdés és mindenki, mindenki, aki él és mozog ilyenkor dolgozzon?

Vagy, ha nincs elég jármű arra, hogy egyszerre (amit senki nem vár el) „tolják” mindenütt a havat, akkor az útvonaltervezés biztos, hogy megfelelően ki van találva? Nem az a kérdés, hogy először a főutakat takarítsuk-e, hanem az, hogy amikor egy jármű kigördül „nyári” álmát megszakítva garázsából, akkor egyből „hasznosan” közlekedjen. Tehát a következő ne ugyanarra induljon, sőt, tegyen meg kilométereket, teljesen feleslegesen fogyasztva az üzemanyagot.

Továbbmegyek – és ez is saját tapasztalat – egymás után, kicsit „odébb” járva havat tolni elsősorban autópályákon van értelme, ahol kettő, plusz leállósáv a takarítandó felület, belvárosban, szűk utcákon, az „első” bejáráskor, amikor a cél a minél több út minél gyorsabban, minél járhatóbbá tétele meg egyáltalán nincs.

Arról a tényleg díjazandó logisztikáról már nem is beszélve, hogy vannak hókotrók, akik/amelyek a hidakat tolják. Tetszik érteni? A hidakat. Kizárólag. Ha az egyik kész, hóeke fel, irány a következő híd. És így tovább. Közben meg az üresjárat. Szerintem hókotrás (tehát nem síkosság—mentesítés felfagyásra vonatkozóan) esetén teljesen mindegy, hogy az út éppen hídon vezet-e át.

Aztán a másik „ügy” a járda kérdése. Megint csak azt kell mondjam, értem én, hogy nincs elég kisméretű gépünk, amivel fordulékonyan, egyben hatékonyan össze lehet tolni a havat, de a másik oldalon meg az úgynevezett közmunkaprogram fókuszába nem lehetne ezt a kérdést is beállítani? De akár – pl. Szombathely esetében – ahol található egy büntetés-végrehajtási intézet, képtelenség lenne – természetesen a személyeket erre jó előre felkészítve – ilyenkor megkérni a tisztelt fogvatartottakat, hogy akár éjjel is fáradjanak ki egy-egy lapát kíséretében a munkaterületre, és módosítsák a hó leesési helyét egy-egy koncentrált pár négyzetméterre? Csak kérdezem, és én kérek elnézést.

Mert valami ilyesmi történt/történik Ámerikában is, ahol többször volt szerencsém akkora havakat megélni, hogy pl. a bejárati ajtónkat nem tudtuk kinyitni a hófúvástól (és az ablakon kellett kimászni, hogy eltakaríthassuk) de az utakon meg valahogy mégis közlekedtek a járművek…

És akkor a végére egy bónuszt, ami tudom, hogy legjobb esetben is csak gyermekeim életében elérhető reális cél. Amennyiben valamely okból ez a hókupac-gyártó projekt összejönne, akkor miután valószínű ezzel egy időben, de legkésőbb egy-két nap múlva a hókotrás by gépjárművek már elvégzett munkaként „tekint le ránk”, a felszabaduló gépjárművekkel (meg másokkal is) nem lehetne elvinni (a francba ((bocs)) J) a „cuccot”? Tehát, ha már pont a buszmegállóknak azon helyeire sikerült összegyűjteni a fehér csodát, ahol a busz ajtók kinyílnak (mert ők sem tudnak egy méterrel odébb megállni) akkor muszáj a kupacoknak azon a szent helyen megvárni a tavaszt?

Még egyszer elnézést kérek, csak tűnődök itt évről évre, és legalább ennyi hadd adasson meg nekem, hogy egyszer leírhattam hozzá nem értő agytekervényeim szakmailag biztosan értékelhetetlen gondolatait! J

Amúgy hajrá, én szurkolok! J

  

A velociraptor és egyéb szösszenetek :-)

Ma este nézegettem az elmúlt napok eseményeiről készült fényképeket, és az a határozott gondolatom támadt, hogy az emberrel biztosan sokkal több, és sokkal sűrűbb történések esnek meg „adott egységidő” alatt, mint akár 10 évvel ezelőtt. Arról már nem is beszélve, mik „bírnak” megesni a gyanútlan, lányuknak télikabát vásárlást célul kitűző családdal egy „átlagos” bevásárlóközpontban!

Hát kérem tisztelettel, belefuthatnak egy velociraptorba! Mégpedig, egy „eredeti” méretűbe, aki „csak úgy” arra járt és szétnézett picit. Annak ellenére, hogy 75-71 millió éve, a késő kréta korban kihalt, viszonylag jó bőrben volt tegnap, nem? Íme:

Ha már család, akkor el kell mondanom, hogy az egész hét csúcspontját jelentik a hétvégi, közös kirándulások. Persze, otthon még senki nem akar sehova menni, kirándulni meg végképp nem, de azért közben meglehetősen jó a hangulat, mindig történik valami emlékezetes, az egészségünk védelméről nem is beszélve. Múlt hét végén a legtöbbször látogatott Velem környékére mentünk, ahol találtunk egy vadetetőt, ami Boti számára érthetőre lefordítva „vadétterem”. J Tehát, a hely, ahova az emberek kitesznek mindenféle finomságot az erdő állatainak, hogy nehogy éhezzenek a hideg hónapokban. Az odavezető út pedig az „óriások erdeje”, mert hiszen hol máshogy képzelhető el, hogy ekkorára nőnek a fák? Szinte észre sem lehet venni Botit az óriás fák tövében.

És íme a „vadétterem”, amit Evelin közelről is tüzetes átvizsgált, hogy minden rendben van-e?

A hét folyamán az egyik legfontosabb dolog volt a jövő heti „Segíts egy mosolyért” című koncertre való készülődés volt. A sors is segített, ugyanis épp Szombathelyen lépett fel egy céges rendezvényen Radics Gigi, így mindent nyugodtan tudtunk egyeztetni a keddi, közös fellépéssel kapcsolatban.

„Mellesleg” elindult az Opera bérletünk is, méghozzá egy kevéssé ismert ám lenyűgözően mély, gyönyörű Verdi operával, A végzet hatalmával. Pál Tamás, a zenekar korábbi karmestere jó pár év kihagyást követően lépett ismét fel Szombathelyen.

Ma aztán ismét kirándulás, ezúttal szüleim csödei ebédje előtt a Vadása tónál. Olyan mértékű volt a nyugalom, hogy már szinte idegesítőnek tűnt! J Csak vicc, de tényleg idilli volt az egész környezet! Sehol senki, a nap hét-ágra süt, gyönyörű bárányfelhők, a horgász tó körül források, stb. Ajánlom mindenkinek így, szezonon kívül is!

És, mindeközben zajlik a 20. éves, jubileumi Trasat Jacques Vabre, transzatlanti, kétkezes vitorlásverseny.
A kétévente, több hajóosztály számára is nyitott regatta mindig az észak-franciaországi Le Havre-ból indul, a célállomás pedig a verseny útvonalának alapjául szolgáló kávé importáló országok valamelyike Dél-Amerikában. Az idén Brazília, Itajai. A táv 5400 tengeri mérföld, jelenleg az egyenlítői szélcsendes, vagy zavart-szeles övezetben járnak a számomra oly kedves Open 60-as vezető hajók. Most akkor erőnek erejével "leállítom" magam, és nem kezdek el mesélni a verseny különféle nehézségeiről, a meteotaktikai döntéseket befolyásoló tényezőkről, arról, mi minden történt már ezen a versenyen is, nem beszélve a korábbi "kiadásokat", stb.stb....nem baj? :-)
Viszont, ha valaki esetleg szeretne egy csepp hangulatot kapni a TJV-ről, akkor itt egy pár perces összefoglaló:

Csodák márpedig vannak – ars poetica 4.

Akkor most kéretik nem azonnal belém kötni, hogy „attól függ, mit hívunk csodának”, meg hasonlók.

Ha szabad, én azt javaslom, az olyan eseményeket, amelyek megtörténtét elképzelhetetlennek tartjuk, tartottuk bekövetkezésük előtt, szabadjon ezzel a szóval illetni!

És úgy szeretném, ha a tudományban mégannyira eltökélten hívők IS elismernék, hogy attól még, hogy mi a pici agyunkkal  előre nem tudjuk, hogyan, azért még megtörténhetnek bizonyos dolgok.

Számomra pont az az élet egyik nagy csodája, amikor olyan események, esemény-sorok következnek be, amiket előre elképzelhetetlen lett volna kitalálni, mégis, egyszer csak „kész”, megtörtént.

Amikor azt mondjuk, hogy „ezt nem gondoltam volna”!

Valahogy ilyenkor „tapinthatóan” azt érzem, hogy a Jó Isten „belenyúlt” a Mátrixba, illetve a földi életbe. Mert valahogy ezek az események mindig pozitív történések….

Ma tipikusan egy ilyen eseményben működhettem közre, hihetetlen érzéseket „okozva” – remélem, nem csak - magamnak. J

Történt pedig, hogy a Facebook-on, Papp Piroskától kaptam egy üzenetet, hogy pár napja egy bizonyos Szendrő Attila nevű, a Fogyatékosok Otthonában, Zsirán élő úriember a következőt posztolta az idővonalán:  „egyik nagy álmom ami azt hiszem sohasem fog beteljesedni, szeretném egyszer Rossini tolvaj szarka nyitányát elvezényelni egy szimfónikus zenekarnakJ  imádom ezt a nyitányt!!!”

Miután november 19-én lesz egy hangverseny a Bartók Teremben, ahol a Rum Kastélyban fogyatékkal élő, tanuló gyermekek lépnek fel, egyebek mellett a Savaria Szimfonikus Zenekarral, sőt, Radics Gigivel is közösen, az alkalom Attila álmának beteljesüléséhez már meg is volt.

Amikor az ember  „jó úton jár”, azt onnan biztosan tudhatja, hogy a dolgok egyszer csak „maguktól” elkezdenek a megfelelő irányba történni, és pillanatok alatt már célhoz is értek.

Délelőtt fél tízig tudtam beszélni Attilával, a zenekarral, Sándor János karmesterrel, „véletlenül” kottánk is volt a darabból, és láss „csodát”, mindenki örült, ráért, és segített. Nem ragozom tovább, holnap 11-kor Attila próbál a zenekarral…Rossini: Tolvaj szarka nyitánya lesz műsoron… J

Hát nem csodálatos? És ha minden a terv szerint alakul, akkor 19-én, 17 órakor, aki szeretné, maga is részese lehet ennek a csodának (is) és megnézheti, meghallgathatja, hogyan vezényli Attila a Savaria Szimfonikus Zenekart!

De történt ma egy másik csodálatos esemény is. Az idén 20. jubileumát ünneplő szombathelyi Hölgy klub tagjai látogattak el hozzánk. 36-an jöttek el arra a tervezetten egy órás beszélgetésre, illetve általam tartott beszámolóra, ami zenekarunkat hivatott bemutatni.

Fantasztikus volt látni, érezni az érdeklődését a rendkívül gazdag életpályát maguknak tudó, szellemileg így a nyugdíjas korukban is teljesen friss hölgyeknek! Többen közülük évtizedekkel ezelőtt maguk is a zenekar ügyét szolgálták, vagy olyan rendkívüli személyiségek, mint pl. Benke Éva tanárnő, vagy Sütő Éva művésznő. Nem is beszélve Kiss-Domonkos Vali néniről, aki 94 évesen is eljött - úgy, hogy a hatvanas években maga is a zenekarban csellózott, azóta szinte nem is volt olyan szombathelyi hangversenye az együttesnek, amelyen ne lett volna ott.

Az jutott eszembe, hogy ilyen aktív, nyitott, kulturált nyugdíjas éveket kívánok mindenkinek – „így kell ezt csinálni”! J