A Kálmán Olga interjú – a valódi kérdés

Persze, senki sem tökéletes, meg mindenki hibázhat, meg hazánk leg….mindenebb (de csak pozitív értelemben, természetesen) tv-s újságírója különben is ki van akadva a választás eredményén, nagyon, meg neki már réges rég bármit szabad, hiszen ő a csúcs, stb., stb.

Tényleg fájdalmas végignézni a Schiffer interjút.  Azzal együtt, hogy az olyan egyszerű néző, mint pl. én, egyáltalán nem ért a televíziózáshoz, meg az interjúkészítéshez, egyben elismeri, hogy hazánk kedvenc Kálmán Olgája rendkívül felkészült, okos, tehetséges, stb., mégiscsak úgy tűnik, hogy amit ezzel a műfajjal kapcsolatban a „tilos” kategóriába sorolnak azt szépen, egyesével, meggyőződéssel sikerült a kérdezőnek produkálnia ebben a 11 percben.

Most abba ne menjünk bele, hogy mi lenne a véleménye erről a beszélgetésről  mondjuk egy olyan szakértőnek, aki nem ismeri egyébként a mi Olgánkat, ez túl olcsó lenne.

Azt is hanyagoljuk, hogy mekkora „kapufa”, amikor Schiffer belemondja Olga szemébe, hogy ő is érintett a Holocaust tragédiában, mégis más a véleménye.

Ne feszegessük,  mennyire elfogadhatatlan, a teljes, elkeseredett dühből, tehetetlenségből fakadó kényszeredett égbekiáltó csúsztatási kísérlet a Jobbikkal való összemosásra vonatkozóan.

Talán még azt se említsük meg, hogy a teljesen amatőr támadási próbálkozás – „kire mérges, rám…?” – mennyire nívótlan, értelmetlen, egyben szánalmas volt.

Azokról az 1.0-s alap gondolatokról meg tényleg ne ejtsünk szót, hogy ez nem a talk-show műfaja, ahol a kérdező a fontosabb a riportalanyának személyétől függetlenül, hogy ha kérdezünk, akkor elvileg arra vagyunk kíváncsiak, ami a kérdezett válasza lesz, nem is beszélve, ha mi hívtuk magunkhoz alanyunkat. Hogy lehet, hogy sokan kíváncsiak a kérdező véleményére is, de per momentán mégiscsak ő itt a kérdező, nem a kérdezett. Hogy milyen dolog minősíteni vendégünket, nota bene „nem elfogadni” – amúgy atyaúristenként – a válaszát, hogy biztos helyes-e újra és újra ugyanazt a saját véleményünket különböző kérdések formájában felböfögni (elnézést kérek), végül eljátszani a teljes degeneráltat, aki nem érti meg századszorra sem, amit hallani szíveskedett.

Ez mind, mind szerintem másodlagos – lehetne. Ha….

ma, miután felébredt a mi Olgánk, „betöltődött” agytekervényeibe (mint mindannyiunkéba reggelente) parányi életének valamennyi eleme, visszaidézte, esetleg a gombamód szaporodó és kivétel nélkül negatív véleményüknek hangot adó írások hatására még megnézte volna újra előző napi remeklését. Majd ő, mint tehetséges, okos, stb., stb.- de ezt úgyis tudjuk – sztárriporter belenéz a tükörbe, és a híres Gyurcsány idézet jutott volna eszébe – a” nem kicsit, nagyon” végződésű. Végül arra végtelenül egyszerű következtetésre jutott volna, hogy mit is csinál az ember, ha valamit el…., amit nem tud már visszacsinálni? 

Elnézést kér. Ez az! Felöltözik, elkészül, leül a gépe elé, és ír kettő mondatot pl. Schiffer Andrásnak, akár nyilvánosan, hogy bocs, vagy valami hasonlót. 

És akkor az van, hogy a mi Olgánk is ember, hibázhat, elragadtathatja magát bizonyos témákban, meg csupa, csupa megértő, felmentő gondolat jut az ember eszébe. Ja, szimpátia is, akár.

De nem. Nem. Sőt! „Minden rendben volt”- hangzik a mai, friss fejjel adott interjúban a hazai médiatörténelem egy újabb sarokköve elkövetőjének verdiktje.

Na ez a valódi kérdés szerintem, hogy ez hogy lehet? Hiszen a mi Olgánk, okos, tehetséges….                                             

Vagy valami mégsem stimmel?