Egészséges infantilizmus – kell ez nekünk? Ars poetica 3.

Hogy mindjárt az elején válaszoljak is a kérdésre: De még mennyire!

A lexikon szerint: Fejlődésbeli elmaradottság: a gyermekkort jellemző egyes testi v. szellemi tulajdonságok visszamaradása a felnőtt korra.

Jó, akkor pontosítok, nem kóros „elmaradottságra” gondolok természetesen. A köznyelvben használt infantilizmus egyébként is „csak” gyerekes gondolkodásra, vagy viselkedésre használja az infantilis jelzőt. De, mitől gyermekes valami, és mitől felnőttes? És mikortól kell felnőttesen viselkedni? És miért baj, ha valaki bizonyos dolgokban gyerekes marad? Mi a különbség egyáltalán?

Az az igazság, hogy szerintem az alapvető különbséget az adja, hogy az ember gyermekkorban még „tudatlan”, illetve csak azt tudja, amit „hozott” magával. Ami viszont egy kicsit már problémás különbség, hogy még nem mondták meg neki, miről mit gondoljon, mi a jó és mi a rossz. De egy gyermek nem tudja az alapvető dolgokat magától? Hát dehogynem! Csak egy gyermek még hisz. Sőt, még tudja, hogy hihet… 

Még nyíltan, őszintén és szeretettel néz bele a világba, tekint rá az emberekre. Aztán jönnek a felnőttek, akik megtanítják neki, hogy hinni nem érdemes, a világ romlott, igazság nincs, az emberek hazudnak, stb.stb. És mindezt addig – iskolában, otthon, társaságokban – amíg a felnőtteknek hívő gyermek mindent el is hisz, elfogad, és igyekszik maga is beilleszkedni ebbe a társadalomba. Na ez viszont már tényleg „gáz” – hogy egy, a XXI. századnak megfelelő szót használjak. Persze, hiába is tudjuk esetleg néhányan, vagy éppen sokan ezt a fenti gondolatot, mit is tehetnénk? Ha „hagyjuk” felnőni gyermekünket „magától”, akkor teszünk jobbat, vagy ha megmondjuk neki a „tutit”? Nem lehetne a tuti mellé az igazságot is odacsempészni némelykor?

Hogy pl. attól még, hogy sokan, akár a többség is „felnőtt”, neki nem muszáj „olyannak” lennie? Hogy nyugodtan mondhat igazat még akkor is, ha sokkal könnyebb lenne mellébeszélni? Vagy, hogy nyugodtan higgyen az álmaiban még akkor is, ha mindenki azt mondja, lehetetlen elérni őket? Sőt, lehet felnőtt korban is tiszta, nyitott szívvel örülni valaminek – pl. egy dolognak ami az, aminek látszik (következő probléma) – nem kell azt szégyellni?

Legszívesebben indítanék „Gyermekképző tábort felnőtteknek”. :-) Tehát egy olyan „kurzust”, ahol azt tanítják, hogyan kell felnőtt korban is gyermeknek lenni. Még az is lehet, jót tenne a globális társadalomnak is, nem?

De komolyan, ha valaki igazán lelkesedik valamiért, biztosan megkapja az infantilis jelzőt előbb-utóbb. Vs. az az igazi „érett”, tapasztalt gondolkodású ember, aki mindig jóformán egyfajta hangulatban tengeti hétköznapjait, amiből nem is lehet igazán kizökkenteni. De ez jó?

Felnőttek ritkán sírnak. Férfiak meg különösen. El is felejtjük, hogy kell. És egy gyermek? Naponta. De ez baj? Sőt, rengeteget segítene rajtunk is, ha mernénk…

A következő „vesszőparipám”, amit nem vagyok hajlandó elfogadni, mint szinte kötelező módszert (?), hogy még véletlenül se azt mondjuk ki, konkrétan, amit gondolunk, hanem minimum kell vagy egy másodlagos jelentése mondatainknak, vagy egy valamilyen – jelenleg a másik fél számára nem látható – célja. Erre miért van szükség? Egy gyermek pontosan tudtára adja környezetének, mit gondol. Már akkor is, amikor még beszélni sem tud, erre már képes. Mi meg „direkt” elfelejtetjük ezt a képességünket, beburkoljuk a verbalitás egy furcsa köntösébe, aztán a végén már jóformán senki sem fogja tudni az igazat, a lényeget. Hát ezt a „képességünket” is visszafejlesztenék a fent említett kurzuson!

Egy gyermek, ha szeretne valamit elérni, olyan mérhetetlen energiákat tud felszabadítani magában, amely felnőtt megfelelőjével „rendkívül komoly” dolgokat lehet(ne) elérni. Csak az a bökkenő, hogy már mielőtt neki állnánk bárminek is, az esetek többségében az első lépés megtétele előtt „feladjuk”, ugyanis „rájövünk, tapasztalatból”, hogy nem lehetséges az egész. Meggyőződésem szerint eszméletlen sok fantasztikus, nagyszerű dolog „holt hamvaiba” megszületése előtt a fenti ok miatt.

Vegyünk példát mi, a gyermekekről! Nézzük, figyeljük őket, szavaikat, gondolataikat, cselekedeteiket, gesztusaikat. Olyan csodálatos világ fog előttünk feltárulni, amelynek mindannyian örömmel válnánk részesévé, ez biztos!

A jó hír: Mindez csak rajtunk múlik!