A valós predesztináció - ars poetica 2.

A predesztináció latin eredetű szó, magyarul eleve elrendelést jelent.

A vallási gyökerű kifejezés az élet egyik legmeghatározóbb, legfontosabb kérdése. Létezik-e? Ha igen, akkor mit is jelent pontosan, hogyan kell értelmeznünk, és milyen mértékben befolyásolja, befolyásolhatja életünket? A természetes kérdések száma végtelen.

Az alapvetően kálvinista, és egyes protestáns vélekedés szerint Isten már a teremtést megelőzően „eldöntötte”, ki üdvözülhet és ki nem.

Mi – civilizált emberek - ezt a gondolatot folytatva arra jutottunk, hogy minden cselekedetünk már „meg van írva”, igazából a szabad akarat csak egy illúzió, Isten úgyis pontosan tudja, mi fog velünk történni. Hiszen mi is „csak” az ő tervét hajtjuk végre függetlenül attól, hogy tudunk-e róla, vagy sem. Sőt, egyes szélsőségesnek mondható vélekedés szerint felesleges is „görcsölnünk”, lényegileg nem tudunk változtatni életünkön, teljesen mindegy, mit teszünk a következő pillanatban, saját sorsunkat úgysem tudjuk elkerülni!

Azért ezzel már komolyabb problémák is felmerülnek. Mert, ha így van, akkor tulajdonképpen mi is a feladatunk? Miért is „kelünk fel” minden nap? Hogy Isten akaratát végrehajtsuk? Még akkor is, ha ez az akarat a mi életünkre, ránk vonatkozik, akkor is meglehetősen frusztráló érzés (lenne) pusztán ezzel a tudattal élni. Mert természetesen az ember örömmel teljesíti Isten akaratát, bármi is legyen az, de miután Isten „jó”, azért az nem létezhet, hogy előre tudja életünk buktatóit, majd ennek ellenére hagyja, hogy elbotoljunk bennük. Nem, véleményem szerint az eleve elrendelést egy teljesen más síkon lehet csak értelmezni. Amennyiben elfogadjuk Istent, vagy egyáltalán a „magasabb-rendűt” létezőnek, és egyben teremtőnek, valamint nyilvánvalóan hiszünk az ő jóságában, akkor a predesztináció csupán az „alapok” létezését jelentheti mindenkinél. Tehát függetlenül attól, hova, milyen családba születik is az ember, milyen neveltetést kap, milyen módon szocializálódik, van egy abszolút gyökere a személyiségének, melyet „előre megkapott”. Ezzel a kapott ajándékkal – vagy kereszttel? – kell életünk során oly módon kufárkodnunk, hogy amennyiben (ismét) a Teremtő színe elé kerülünk ne kelljen lehajtott fejjel állnunk.

Hogyan lehetséges ez? Az életünk folyamatos döntések sorozata. Vannak olyan aprók, hogy észre sem vesszük őket és vannak olyanok is, melyek meghozatala előtt hetekig, sőt akár még tartósabban gyötrődünk. A lényeg azonban minden esetben ugyanaz. Hallgatnunk kell a bennünk legbelül lévő – magam részéről hiszem, hogy – isteni eredetű „hangra”, érzésre, melyet hívhatunk lelkiismeretnek, vagy bármi másnak is. Ehhez azonban le kell vetkőznünk az erre az éveink alatt rárakódott számtalan „réteget”, melyek egytől egyig halványítják, betakarják előlünk, megnehezítik a közvetlen kapcsolattartást.

Gyermekkorban ez még nincs így. Ha egy gyermek éppen se nem éhes, se nem fáradt, vagy beteg, vagy bármilyen okból nyűgös, tehát amikor „alaphelyzetben” „működik”, akkor figyeljük csak meg, egyszerűen angyali. Nem is lehet másmilyen, ilyennek lett teremtve.

Ebben az állapotában túlcsordul szeretettel, mindezt természetesen teszi, nem tudja ugyanis még, hogy lehet(ne) másképp is élni. Nála a belső őszinteség magától értetődő, nincs semmiféle torzulás.

Ahogy azonban cseperedik, a számtalan – és különösen a modern korban – különböző, sok esetben ehhez az angyali állapothoz képest szörnyű hatás éri, melyek következtében egyszer csak ő is „beáll” a társadalom sorába, és – nyilván túlzással – olyan lesz, mint mindenki más. Már nem a belső hang lesz az irányító, hanem a pótcselekvések végtelen sorából az éppen aktuális. A legszomorúbb az egészben az, hogy ezt közben még csak észre sem veszi.

De visszakanyarodva az eredeti témához, véleményem szerint sorsunk egyáltalán nem oly módon „van megírva”, ahogy mi azt ez alatt a szó alatt értjük. Sokkal inkább minden döntésünknél szabad akaratot kaptunk. Mi döntjük el az életünket alapvetően befolyásoló dolgokat ugyanúgy, mint hogy pl. zsemlét, vagy kiflit vegyünk a boltban.

A legfontosabb, hogy ezt érezzük át, merjük elhinni, és próbáljunk meg vele élni. Az „út” elején kaptunk valamit, az úton – nem magunkra hagyva, de – egyedül járunk, majd az út végén megnézzük, mire vittük vele. Biztosan érezte már mindenki, amikor egy-egy döntés előtt elképzeltük a lehetséges irányokat, és mindegyiket megvalósíthatónak gondoltuk. „Akár mehetnék erre is, vagy arra, esetleg amarra.” Bármelyik lehetséges. Majd döntünk. Mi. Senki más. Predesztináció tehát maximum vagy abban az értelemben létezhet, hogy az „alap-csomagunk” adott, (amely predesztinál bennünket valamilyen életre)  vagy abban az értelemben, hogy a személyes, saját döntéseink ellenére a Jóisten tudja előre utunkat. Tudja mit fogunk dönteni. Csakhogy ettől még a döntés az a miénk, mi hozzuk meg – és nekünk kell érte vállalni a felelősséget is.

A „legbelsőbb énünkre” pedig vigyázzunk, keressük nap, mint nap, érezzük meg, és erősítsük jelenlétét saját magunkban!