Az előttünk
álló árvízveszély kapcsán eszembe jutott egy régi családi fénykép, melyen
nagypapám motorcsónakkal menti a bajba jutottakat, ha jól emlékszem az ötvenes
években. Erről a képről, a mentés körülményeiről még ő mesélt nekem többször is
gyermekkoromban. Ami talán a legemlékezetesebb elemként megmaradt bennem az az
a körülmény, hogy ő rettegett a víztől, motorcsónaktól, mégis nem volt kérdés,
ha kell, bármi áron is, de segít.
Nyilván nem volt egyedül ezzel a
hozzáállással, valahogy régen ez nem is volt kérdés. Pár évtizeddel ezelőtt tehát
egy-egy közösségben, legyen az apró falu, vagy kisváros, ha valaki bajba
került, mindenki – függetlenül a hétköznapi életben lévő kapcsolatuktól –
azonnal segítségére sietett. Ezt akkor nem fogták fel hősi cselekedetnek, vagy
egyáltalán valami nagy dolognak, ez mindenkiből belülről fakadt. Utána sem
követte feltétlen kitüntetés a segítséget, nem érezte magát senki többnek
jócselekedete következményeként. Egyszerűen ilyen világot éltek….
 |
| A kép csak illusztráció, nagypapám fényképét édesapám őrzi |
Mi, emberek
ugyanazok vagyunk, a körülményeink, a társadalmunk változott csupán. Ha szabad,
az előttünk álló napokra felmenőink lelkületét kívánom mindenkinek, hozzuk
vissza ezt a régi világot, segítsünk ahol tudunk önzetlenül, szívből, fáradhatatlanul!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése