Benedictus – Kedvenc zenéim 2.

„ A zene ott kezdődik, ahol a szavak véget érnek.”

Karl Jenkins, a dél wales-i származású, 2005-ben lovaggá ütött zeneszerző-karmester Benedictus        

(áldott) c. szerzeményére véletlen folytán bukkantam rá. (Újabb bizonyíték, hogy nincsenek véletlenek! :-) )

A Weöres Sándor Színház „Miért szép” programjára készültem, ezen belül az „Ezerarcú cselló”

témakörhöz gyűjtöttem minél különbözőbb csellón előadott zenéket. Az itt csatolt felvétel, melyen a

két kiváló horváth csellista, Luka Sulic és Stjepan Hauser adják elő ezt a zeneirodalom minden

bizonnyal egyik legérzékenyebb, legmélyebb számát, nem az egyetlen változat a darabból. Létezik

szóló énekhanggal, valamint kórussal előadott változat is, egy dolog azonban az összesben közös: a

cselló. J Hiába, vannak még „örök” dolgok a világban!

Egy-egy zenemű előadása, de ugyanígy meghallgatása „elvileg” mindenkinek mást jelent.

Természetesen vannak olyan zenék, melyek annyira egyértelműen egy valamilyen karakterben

íródtak, vagy egyszerűen csak a szövegük miatt – amennyiben dalról, avagy operáról beszélünk -  

annyira határozottan jelenítenek meg egy hangulatot, vagy érzelmet, hogy a hatás, amit kiváltanak,

nagyon hasonló mindenkiben. Azonban általánosan el lehet mondani, hogy a befogadó lelki állapota,

hangulata, a már adott érzelmei alapvetően befolyásolják, befolyásolhatják a zeneszerző

elgondolását.

A „Nagy közös pont” minden zenében az, hogy „ad”, mindenképpen ad valamit a hallgatónak, még

akkor is, ha nem akarja, illetve ha amit kap az igazából belőle, a hallgatóból, belülről fakad.

Nyilván ezért vágyunk, hallgatunk, a hangulatunknak megfelelő zenét szívesen. A zene tovább erősíti

a bennünk lévő érzéseket. A némileg paradox csak az a dologban, ha éppen bánatunk, fájdalmunk

van, akkor a hasonló karakterű zenétől nem jobb lesz nekünk, hanem tovább erősítjük, mélyítjük az

adott állapotunkat. De ez a gondolat másfelé visz, nem a zene pszichológiai oldalának kutatása,

amiről írni szeretnék.

Számomra a Benedictus  egy bizonyos „iránynak” a vége. Fokozhatatlan.

Annyira érzékeny, annyira legbelülről jön, annyira telített érzelemmel, hogy még hallgatva sem

lehetne „többet elviselni” belőle, nemhogy előadva azt – amire ettől függetlenül vágyom, és meg is

fog történni előbb-utóbb.

Mondhatnám, hogy így, itt a Földön így képzelem el a Mennyországban szóló zenét.

Amennyiben – és talán ezzel az ötlettel sem vagyok egyedül – megtöltjük tartalommal, gondolattal,

konkrét, a saját életünkből vett érzelemmel a darabot hallgatás közben, akkor pedig egyenesen

torokszorító intenzitású élményt kapunk tőle. Ami a „jó hír”, hogy bármennyire is úgy tűnhet elsőre,

hogy akár szomorú is lehet a hangulata, valójában a letisztultságnak a Benedictus által közvetített

foka mindenképpen pozitív lesz.

Ajánlom tehát mindenkinek, aki „megvilágosodott”, túlcsordul érzelemmel valamely okból, vagy
egyszerűen csak egy másik, egy felsőbb szintre vágyik!