Létezik-e valódi önzetlenség - az első magyar összefogás?

Az elmúlt napokban mindenhonnan azt lehet hallani, hogy vallási, politikai hovatartozástól függetlenül az árvízveszélynek kitett partszakaszokon több ezer önkéntes vesz részt a védekezési munkálatokban. Rengeteg képet tettek közzé a 24 órában folyó, embert próbáló munkáról, melyeken egyértelműen látható, hogy mindenki „egy”, tehát semmilyen különbség nincs a feladatok végzése közben egy kétkezi munkás, egy egyetemi tanár, egy lelkész, egy vezérigazgató, vagy egy politikus között. És ez így helyes természetesen, csak szokatlan. Olyannyira, hogy sokak szerint úgy tűnik, történelmében talán először fog össze most a magyar nép.

 Akkor viszont tegyük is gyorsan hozzá, hogy még ha így is van, akkor is egyszer, s mindenkorra törölhetjük szótárunkból azt az – engem legalábbis – rendkívül bántó mondást, hogy „a magyar képtelen az összefogásra, mindig csak széthúz”. Ennek a gondolatnak persze vannak változatai, de valahogy mindig úgy szíven ütött, amikor valakitől hallottam, mert egyszerűen nem igaz az, hogy lenne ilyen nemzeti vonásunk, jellemzőnk. Ha van is valami valóságalapja a dolognak, az szerintem abból adódik – és ezt a külföldi tanulmányéveim, valamint a kint töltött összesen 10 év alatt mindenfelé kézzel foghatóan megtapasztalhattam – hogy összehasonlításban is egyszerűen sok a tehetséges hazánk fia. A tehetségnek pedig mindig is velejárója volt az egyéniség. Tehát nem „képtelenek” vagyunk az összefogásra, hanem túl sokunknak van – jogosan, teszem hozzá – saját véleménye. Mert a mostani példa mégis csak bizonyítja, hogy ha kell, ha szükség van rá valóban, akkor nincs kérdés, össze tudunk fogni.

Jó pár éve foglalkoztat a kérdés, létezik-e valódi önzetlenség. Tehát olyan, amikor valaki semmiféle hálát, vagy „ellenszolgáltatást” nem vár tettéért, segítségéért. De őszintén nem. Magyarul, ha tényleg nincs „visszajelzés”, akkor sincs rossz érzése „belül”.

Az egyik vélemény szerint, amely magát az „igazi őszintének” mondja, ilyen nem létezik. Ha valaki mégis azt mondja, hogy ő bizony nem is gondol a hálára, az „még magának sem mond igazat”. Jön is az indoklás: Ilyen az ember. Alapvetően önző, csak az önzőség mértéke változik egyénenként. Még ha nem is gondol rá egy-egy jócselekedet előtt, hogy mi lesz a viszonzás, akkor is „benne van” ez a gondolat, tudat alatt várja a pozitív reakciót. Vagy, amennyiben nem érkezik semmi „válasz”, jelentkezik az a még csak nem is kifejezetten rossz érzésnek mondható enyhe gyomor-feszültség, ami az önsajnálat velejárója. Még az is lehet, hogy a pszichológusok bebizonyítják, hogy az ember az egyedfejlődés nyomán képtelen önzetlen lenni, mert egyszerűen így van kódolva. Hát nem tudom….

Valahogy ha a tudatunk egy picit „rááll” erre a vizsgálódásra, és próbálja megfigyelni saját magán az igazságot, szerintem meg kell, hogy cáfoljuk a fenti kijelentést. Nem állítom még csak azt sem, hogy nem a legtöbb esetben valóban létezik egy önző rész a cselekedeteinkben, de azt, hogy a homo sapiens sapiens, tehát a gondolkodó ember, azaz mi képesek vagyunk valódi önzetlenségre, afelől meg vagyok győződve.

Akár tegyük magunkat próbára! Sikerül-e teljesen önzetlenül bármit is tennünk? Ez tehát azt is jelenti, hogy találjunk olyan segítséget, amelyet nem mondunk el senkinek. Mert – ugyebár – már az is lehet a várt reakció, hogy az illető a tettünk miatt pozitívabban gondolkodik rólunk. Erre is mondhatják a szkeptikusok, hogy na ugye, itt van az ok, amiért ezt és ezt cselekedted, nem az önzetlen segítés vezérelt.

Egyébként az élet számos területén léteznek olyan típusú cselekedetek, melyeket nem is lehet önző módon, tehát feed back-kel megtenni. Ilyen szerintem a gyermekeinkkel kapcsolatos segítségünk, gyakorlatilag az egész felnevelésük. Már tudom, most erre egyből az a „felvilágosult” válasz, hogy a szülő is azért tesz meg mindent a gyermekéért, mert elvárja érte cserébe a szeretetét, minimum. Megint csak nem tudom….. biztos van ilyen is a dologban, de hogy ez azt jelentse, hogy minden egyes tett mögött ott kell lenni az emberi tudatban a várt, a „cserébe” gondolatnak, azt kétlem. A gyakorlatból kétlem.

És akkor most egy utolsó gondolat, egy másik kipróbálni- való, a következő szint. Létezik olyan, hogy az embernek, saját magának attól lesz igazán jó érzése belül, ha nincs visszajelzés, köszönet, hála, stb. egy-egy jótettét követően? Tehát, amikor csak „én” tudom, mit tettem, senki más, így megköszönni sem tudja senki, és ettől igazán pozitív, amit érzek? Azaz, ha most valaki megköszönné, elmúlna ez a bizonyos érzés. Létezik ilyen? Vagy csak én vagyok örök idealista?

A gátakon dolgozók közül biztosan tudom, hogy a legtöbben nem várnak semmit a segítségükért cserébe, teszik ami belülről fakad, és ennyi. Ők az igazi válasz a mai kérdésre!