Teréz anya és a gondolat ereje – ars poetica 1.

Régóta ars poetica szerűen vallom a csodálatos Kalkuttai Teréz anya egykori mondását, illetve annak értelmét, mondanivalóját:

„Háborúellenes tüntetésre ne hívjatok, ha majd a békéért tüntettek, akkor szóljatok!”

                                                                                                                                                      

Látszólag mindkét esetben „béketüntetésről” van szó, azonban Teréz anya ezzel a mondattal rendkívül érzékletesen rávilágított az élet egyik legfontosabb kulcsának, a gondolataink erejének kérdésére.

Ugyanis, ha háború ellen tüntetünk, akkor agyunkban mindvégig a háború szó jelenik meg, az jár a fejünkben, még akkor is, ha ellene szeretnénk éppen tenni valamit. Ha viszont a békéért sorakozunk fel, akkor ennek az ellenkezője, az egyik legpozitívabb gondolat, a béke tölti ki gondolatainkat. Teréz anya szerint ez a kettő annyira lényegesen különbözik egymástól, hogy míg az egyikre nem, a másikra örömmel megy el.

A saját tapasztalataim teljes mértékben igazolják a fenti gondolat helyességét. Sőt, meggyőződésem szerint a gondolataink – függetlenül attól, hogy kimondjuk-e őket – a teljes életünkre, annak valamennyi szegmensére, aspektusára, állandóan kihatással vannak. Valószínűleg igaz a megállapítás: 

Gondolataink határozzák meg életünket.

A legérdekesebb, ha úgy vizsgáljuk a kérdést, hogy egy ugyanazon esemény/személy/tárgy mennyire különböző benyomást kelt más-más emberben. Például egy nyári záporral kapcsolatban egyszerre hallhatunk ilyen megállapításokat: „na, csak ez hiányzott…!”, vagy „legyen már vége!”, illetve „de jó, végre!”, „imádom az esőt!”

Mert miért van az, hogy valaki az utca egy pontján sétálva balra fordítja a fejét, így egy földön fekvő hajléktalant vesz észre, amitől összeszorul a gyomra, szorongás vesz erőt rajta, a másik pedig ugyanazon a ponton jobbra tekintve a kirakatban lévő kisgyermek mosolygó fényképére lesz figyelmes, amint az édesanyjára tekint? Ettől természetesen boldogság fogja eltölteni.

Ami ezt a kérdést eldönti az az, hogy milyen gondolataink vannak abban a pillanatban. Ha negatívak, akkor azt is „kell kapnunk”, azt vesszük észre magunk körül, ezzel tovább erősítve az irányt, amit újabb hasonló érzékelés követ, és így tovább. Ha nem állítjuk meg a folyamatot, előbb utóbb számunkra ez a negatívság fogja jelenteni az életet. Azt fogjuk vallani, hogy ilyen az élet. Sőt, „igazunk is lesz”, hiszen tele leszünk ilyen tapasztalásokkal.

Hál’ Isten, ennek az ellenkezője is igaz. Ha egy alapvetően jó hangulatban ér bennünket egy pozitív élmény, akkor a jókedvünk tovább fog erősödni. Amitől ismét észre fogjuk venni a „megfelelő fényképet”, megkapjuk az újabb élményt, ami csak fokozni, illetve megerősíteni fogja pozitív hozzáállásunkat. Ez az irány is oda vezet, hogy az egész életünket fogjuk hasonló módon, pozitívan megélni. Egy kicsit olyan ez az egész, mintha egy szemüveget vennénk fel, és onnantól kezdve mindent csak azon keresztül látnánk. Természetesen, nem mindegy, milyen az a szemüveg, minden attól függ majd.

Ami a jó hír, hogy mi dönthetjük el, milyen szemüveget veszünk fel!

Mert ez nem a körülményektől függ, nem mondhatjuk pl., hogy „ha lenne pénzem, én is boldog lennék”, mert – és ez a mai bejegyzés lényege – ez nem kívülről jön, hanem belülről fakad, és mi döntjük el az utat, az irányt. J

Hétvégi szösszenetek – „állati” képgalériával

Igazi családos hétvégén vagyok túl. Szombaton a - kámoni lakosként - kihagyhatatlan Herényi Virágúton jártam gyermekeimmel. :-) Nagyszerű program, minden évben kilátogatunk, végigjárjuk a „területet”, felülünk, amire csak lehet, célba-húzunk (halacska), lovagolunk – a gyerekek (is) nagyon élvezik!

Aztán vasárnap végre összejött a hetek óta tervezett egész napos program: Veszprémi állatkert látogatás, balatoni sétával. Ez is már egy tradíció nálunk, ugyanis évről évre más egy gyermek számára, ami érdekes az állatkertben, más állat köti le, más kérdéseket tesz fel.

Közben remekül tudok gondolkodni mindenféle kérdésen, pl. hogy ennek a majomnak mi járhat a fejében éppen most?

Vagy, hogy mennyire hasonló a testalkatom a flamingóéval, nem? :-)

Hát, ez gyönyörű volt: Egy pelikán és egy fekete gólya – legjobb barátok! Teljesen együtt mozogtak, egymásra figyeltek,és érezni lehetett az egymás iránt áradó szeretetüket! :-)

 

Családi "hancúrozós" béke:

A zsiráf. Óriási állat. Komolyan. Ez a fotó az én szemmagasságomból készült. Tehát, két méterről még ennyi „van hátra” az állatból! :-)

Amerikában egyszer ellátogattunk az egyik leghíresebb keleti-parti szafariba, ahol az emberek autóban ülve, lépésben haladva tekintik meg az állatokat, akik viszont szabadon mozognak. Itt történt, hogy egy zsiráf annyira kíváncsi volt, hogy egészen lehajolt az autó oldal-ablakához. Ekkor derült ki, hogy a feje óriási! Nem fért volna be az ablakon!

Hát ezek a tevék meg… Vajon miért álltak ilyen szépen egymás mellé? Várták a fotóst?

Kukucs!

Gyönyörű madár: hóbagoly

Rácson keresztül kifejezetten jámbornak tűnt:

Anya gyermekével:

Az integető maci:

Ajánlom minden gyermekes családnak a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadasparkot, annyira megfelelő program, hogy még egy ötéves, örökmozgó fiúgyermek is pillanat alatt elaludt este az élmények hatására! :-)

Karizmatikus személyiségek 2. - Starker János emlékére

Szomorú apropója van a bejegyzésemnek – ma, április 28-án egy lenyűgöző, karizmatikus személyiségű szólistával gyarapodott az égiek szimfonikus zenekara: Starker János, a valaha élt legnagyszerűbb, legsikeresebb, leghíresebb magyar csellista 88 éves korában visszaadta lelkét a Teremtőnek….

Miután 1996-1998 között a meghívására az Indiana University-n vele tanulhattam, ha szabad, személyes élményeimről írnék, miután pár szóban bemutattam fantasztikus életpályáját.

Starker 1925-ben született Budapesten, csodagyerekként már 5 éves korában csellózott, első hangversenyét 11 évesen adta. A második világháborúban három hónapot koncentrációs táborban töltött – itt vesztette el testvéreit, majd 1946-ban Franciaországba, 48-ban az Egyesült Államokba emigrált. Itt dolgozott a dallasi, chichagoi szimfonikus zenekar majd a Metropolitan Opera szólócsellistájaként, végül 1958-ban Bloomingtonban telepedett le, ahol halála előtt 8 hónapig az Indiana University professzoraként tanított. Emellett természetesen több ezer hangversenyt adott a világ valamennyi szegletében, számtalan lemez, CD felvételt készített a legnagyobb kiadóknál, könyveket írt, sőt, még kosárlabdaedzőként is sikeres lett – de erről majd mindjárt, alább. Tanári pályája során csellista nemzedékek kerültek ki kezei közül, teljesen egyéni módszereit az egész csellista-, zenész világ csodálta. 

Állítólag fiatal korában rendkívül szigorú volt – ennek csak nyomait lehetett az ottlétem alatt felfedezni. Ilyen volt a véleménye a manapság egyre gyakoribb nemzetközi csellóversenyekről. „Ha fel akarjuk mérni, ki hogyan csellózik, akkor először csak Popper etüdöket (technikailag meglehetősen nehéz gyakorlatok) kérdezzünk tőlük, és ha valaki elhibáz egy hangot, akkor kiesett, ugyanis nem tud csellózni” – tette hozzá. „A második fordulóban hallgassunk Beethoven és Bach zenéjét a versenyzőktől, hogy lássuk, értik-e a zenét, aztán majd csak a harmadik fordulóban „művészkedhetnek” különböző csellóversenyekkel.” 

Azt mesélte egyszer, hogy még huszonéves korában, egy bécsi hangversenyen kezdett el azon gondolkodni, hogy vajon miért sikerül egyik nap egy nehéz helyet tökéletesen eljátszani, és miért rontja el az ember másnap – mikor ugyanannyit, ugyanúgy gyakorolta. Ez volt a kiinduló gondolata annak a szerintem életművének számító kottának, mely születése előtt orvosokkal, fiziológusokkal konzultált hónapokig a homo sapiens, sapiensről, mint csellózni vágyó biológiai lényről. Feltérképezte az ember váz-, izomrendszerét, ízületeit, és kialakította azt a metódust, ahogy a cselló játék a legbiztosabb, ugyanakkor a „legkevésbé ártalmas” hosszú távon. Legendás volt a cigarettázás iránti szenvedélye, elmondása szerint 13 éves kora óta dohányzott, még tanítás, csellózás közben is, vonós kezében tartotta az égő cigarettaszálat. A házában annyi hamutartó volt, hogy bárhova is nyúlt, mindig volt egy kéznél. Ő megtehette, ugyanis 70 éves korában a tüdőszűrésen nem akarták neki elhinni, hogy egyáltalán már rágyújtott életében, annyira egészséges volt a tüdeje. A másik csellózáson kívüli szenvedélye a whisky volt. Büszkén mondta, amikor év végén „záró bulit” tartottunk nála, hogy nem tudunk olyan whisky-t kérni, ami ne lenne neki otthon.

Az amerikai országos sajtó is felkapta történetét a college bajnokságban szereplő indianapolisi kosárcsapattal, ugyanis mint meghívott előadó az edzésükön azzal az ötlettel állt elő, hogy a dobásokat ülő helyzetből gyakorolják. A csapat abban az évben bajnok lett, és az értékelésnél az edző nem feledkezett el megköszönni a sikert Starkernek is…És hát tudjátok, Amerikában kell a „story”: „A csellóprofesszor aki megfejtette a kosárlabdázás titkát” és hasonló címek születtek. 

Starker elsősorban gondolkodni tanította a növendékeit, ez volt a kifejezett célja: „Olyan gondolatokat mondok neked, amiket egész életedben használni tudsz, amelyekre felépítheted a te módszereidet, és amelyek továbbadásával másoknak is életre szóló programot adhatsz.”

Végezetül hadd idézzek fel egy általa rendszeresen mesélt viccet:

Egy autóbalesetben meghal három csellista. Szent Péter elé kerülnek, a mennyország kapujába.

Szent Péter kérdezi az elsőt:

- Te kinél tanultál? 

- Rostropovitsch-nál- hangzik a válasz. 

- Akkor irány a pokol! 

- Második: Fournier-nál. 

- Irány a pokol! 

- Harmadik: Starkernál. 

 -Akkor gyere, te bejöhetsz, te már jártál a pokolban…..:-)

A tanításban többször idézett, tipikusan "'starkeres" megállapítás: "Én egy tevét is meg tudnék tanítani csellózni, de minek?"

Tanár úr, nyugodj békében! 

Az élet legcsodálatosabb pillanatai 2.

Aki esetleg még nem hallott volna róla, a „Divatbemutató kicsit másképp” egy olyan rendezvény  – az elfogadás jegyében – melyen fogyatékkal élők  vonulnak végig a kifutón, modellként bemutatva különböző ruha kollekciókat.  Másodszor szereztek a rendezők felejthetetlen örömet fellépőknek, közönségnek egyaránt Szombathelyen, ezúttal a Tóvendéglőben. Telt ház előtt. Az ötlet fantasztikus, ezek a csodálatos emberek egytől egyig olyan élményben részesültek, és akkora élményt adtak, melynek leírása szavakkal lehetetlen, azt csak a sugárzó arcokon, ragyogó szemekben lehetett látni.

Megvallom őszintén – habár már tavaly is el szerettem volna menni a rendezvényre, csak épp nem voltam Szombathelyen – kicsit félve, szorongva léptem be a terembe, melyben középen, „ahogy kell” egy teljes méretű kifutó volt látható, profi díszítéssel, háttérrel.

Szorongva azért, mert valahogy jó pár éve azt érzem, nem szeretnék semmilyen kívülről jövő, intenzív élményben részesülni, mert egyszerűen elég az embernek a saját életében úgyis – ha akarja, ha nem – átélendő érzelem mennyiség. Tehát pl.moziban sem vágyom a felkavaró, „csontig hatoló” történetekre, csak akkor megyek el, ha kifejezetten felhőtlen szórakozást remélhetek. Sokszor még a gyerekekkel megtekintett mesefilmek is túlzottan hatnak rám, jobban szeretném, ha nem lenne bennük még átmenetileg sem fájdalom, szomorúság, szorongás, stb.  :-)

Ezek után szembesülni a divatbemutatón fellépő különböző fogyatékkal élő emberekkel, közvetlen közelről átélni, átérezni az életüket, fokozhatatlanul szívszorongató volt. Amikor egy teljesen látássérült édesanya a két kislánya kezét fogva vonul végig a kifutón, vagy fiatal, csinos hölgyek járókerettel, kerekes székben, vagy egy segítő kéz szorongatásával tudják csak bemutatni a 2013. év divatirányzatait, akkor hiába akar az ember erős maradni….

Ami aztán az egész rendezvény katarzisát adta, az az a felismerés, mely a műsor vége felé bizonyossággá vált. A hihetetlen boldogság - mely „tapinthatóan” kiült az arcukra – mellett ők boldogok a saját életükkel. Elfogadták azt, minden bizonnyal, mint a Jóisten akaratát. Talán a legegyértelműbben Holzleiter Fanni, Mosolyka lényéből sugárzott az a rendkívüli intelligenciával párosult élet-felfogás, melyet mi, egészséges emberek valahogy nagyon nehezen hozunk felszínre magunkból. Ő a vidám történetei által hihetetlenül hasznos tükröt mutat nekünk, illetve a társadalomnak, melybe egyszerűen bele kell néznünk.

Mert nagyszerű, és büszkék lehetünk rá mi, szombathelyiek, hogy él itt a városban egy Mák Dóri, aki ezt az egészet kitalálta, megszervezte, létrehozta, büszkék lehetünk rá, hogy annyian csatlakoztak az ötletéhez és segítették a kezdeményezést, jó,hogy működik a városunkban is a Zonta klub, de mindezeken túl nekünk is van tennivalónk! Nem csak másoknak, nekünk is. Ha csak egy „TE döntesz” feliratú Mosolyka bögrét veszünk is, vagy legközelebb az utcán a találkozáskor nem „hirtelen muszáj nagyon sietnünk” attitűddel elfordítjuk a fejünket, hanem egy mosollyal ajándékozzuk is meg őket, ha a következő alkalommal örömmel nyitjuk is ki a mozgássérült wc (nyomi wc © by Mosolyka Fanni J ) ajtaját, mindegy nem ez a lényeg. A lényeg, hogy nekünk is van tennivalónk. Mindnyájunknak.

Köszönöm, hogy ott lehettem….

Hogyan lesz egy kínai diplomatából legionárius Szombathelyen?

A mai nap csúcspontját, fénypontját messzemenően a Divatbemutató kicsit másképp címet viselő rendezvény jelentette. Most csak annyit említenék meg, hogy jótékony hatása volt a helyszínen az intenzív hagyma illatnak, így ugyanis az ember – férfi létére – könnyen indokolhatta a több ízben szemébe szökő könnycseppeket… A rendezvényről holnap írok majd, még nagyon erős a hatás….

Most arról, hogy ma többször is alkalmam volt találkozni a Szombathely „apró”, 6.5 milliós kínai testvérvárosából, Yantai-ból városunkba érkező két fős delegációval.  A delegációt „vezető” Tian Qipei úr és tolmácsa remek társaságnak bizonyultak, habár az ebédnél még inkább a protokoll-jelleg volt előtérben. Annyit azért sikerült megtudni, hogy ebben az óriási városban pl. nincs zeneiskola. Nálunk, Szombathelyen található az ország egyik legnagyobb zeneiskolája, több, mint 1000 tanulóval – ja, és a mi városunk 80 ezres. Aztán nincs szimfonikus zenekaruk sem. Budapesten 11 működik, és Pest harmad akkora város, mint az övék. Opera van, de kizárólag kínai műveket játszanak, tehát olasz operáról, Verdiről, Pucciniről nem hallottak. Ettől függetlenül, van egy másik testvérvárosuk is, San Diego, ahonnan az ottani szimfonikus zenekar fog náluk vendégszerepelni az idén… És akkor az 1000 forintos kérdés: Szerintetek, jövőre milyen zenekar szándékozik fantasztikus koncertekkel elvarázsolni a kínai közönséget? A megfejtéseket kérjük a blog alatt, hozzászólások formájában „beküldeni”. A helyes megfejtők között a Savaria Szimfonikus Zenekar DVD-jeit sorsoljuk ki! 

Szóval ez volt az egyik fontos pontja a „tárgyalásunknak” A másik, a turizmus elősegítése jegyében, Dr. Takátsné dr. Tenki Mária tanácsnok asszonnyal karöltve próbáltuk őket meggyőzni, mennyire jól éreznék magukat a hazájuk állampolgárai Szombathelyen, mennyi színes programot tudnánk nekik összeállítani, és, hogy legyen hol aludniuk, egyúttal a Savaria/Kovács/Nagyszállót legyenek kedvesek befektetői szinten felújítani – tekintettel a szintén célként megfogalmazott gazdasági kapcsolatokra. És képzeljétek el, érdekelte őket az ötlet!!! Hát én a magam részéről drukkolok a megvalósulásnak, ezért igyekeztem a Bartók Terem megmutatását követően maradandó élményt nyújtani nekik a Történelmi Témaparkban, a „másik” házunk táján. 

A „terv” tökéletesen sikerült. A limes toronyba való "felközlekedésük" alatt tört meg végleg a hivatalos viselkedésük. Meglátták a torony legfelső szintjén a skorpiónak hívott íjvetőt, és teljesen izgalomba jöttek. Látszott rajtuk, hogy ha most 2000 évvel korábban „élesben” tartózkodnánk itt, rájuk az utolsó pillanatig lehetne számítani a harcban ! A római csigás emelőkkel már sorozatfotókat készítettek magukról.

Felemelő voltam :-)

Amikor pedig a legio raktárba is bementünk és kézbe vehették a harci eszközöket, mintha egy több évtizede elfojtott vágynak adtunk volna zöld utat…Nem szeretnék tiszteletlen lenni, de a harci kiáltásaikat szerintem az utca túloldalán is lehetett hallani. Így aztán „muszáj” volt a páncélruhát, sisakkal és minden felszereléssel is rájuk adnunk. Igaz, szegény tolmács fiú majdnem összerogyott a nagy súly alatt, azért az út dokumentálására készülő fotók kedvéért egy röpke negyedórán keresztül pózolt különféle beállásokban, teljes odaadással, „átélve” a helyzet komolyságát és egyediségét! 

Igen. Ő egy diplomata. 

Rendkívül jól szórakozott mindenki, az útjuk csúcspontját jelentette ez a lehetőség – ahogy elmondták, őszintén, kínaiakhoz képest tágra nyílt szemekkel! :-) Jó érzés volt ekkora örömet szerezni komoly, felnőtt diplomatáknak!

Lehet egyszer komoly? Karizmatikus személyiségek 1.

Egyszerűen imádom azokat az embereket, akik a saját területükön – lett légyen az a sporttól a tudományon, a művészeteken át bármi – a legjobbak. Ma hazafelé Pestről azon elmélkedtem, mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyi ilyen emberrel találkozhattam, valamint hogy mitől, hogyan váltak ők a legjobbakká, egyáltalán hogy lehet azt értelmezni, hogy valaki valamit a hét milliárdból a legjobban csinál, meg hasonlók.

A közös pont ezekben az emberekben, hogy karizmatikusak.
A karizmatikusság hasonló a tehetséghez abban a vonatkozásban, hogy nem lehet „direkt” „úgy csinálni”, nem lehet eljátszani. Hasonló abban is, hogy rengeteget kell azért tenni, hogy kiteljesedjen. És a legfontosabb – legalábbis a saját tapasztalataim alapján – ezekben az emberekben soha nem az ego a motiváló erő. És nem az, hogy ők a legjobbak akarnak lenni. Hanem elsősorban iszonyatos erővel jön belülről a vágy, hogy azt a bizonyos dolgot magukhoz képest mindig jobban és jobban csinálják.

Michael Jordan pl. azt nyilatkozta még aktív korában, hogy „minden nap jobban szeretnék teljesíteni. Függetlenül attól, hogy csak tréningezek, meccset játszok, vagy NBA döntőt. Mindig. Ugyanis ha saját magamhoz képest nem teljesítem a maximumot, akkor hogy lehetnék nyugodt? Hogyan várhatnám el, hogy nyerjünk?”

A fenti gondolatok annak kapcsán jutottak eszembe, hogy ma találkoztam, beszélgettem dr. Papp Lajos szívsebésszel. Lenyűgöző személyiség.
Azt mondja, ő az emberben orvosilag nem egy számsort, vizsgálati eredményeket lát, hanem a Jóisten egy csodálatos teremtményét, egy egységet a lélek, szellem és test vonatkozásában. Tehát ebből a hármasból nem lehet csak az egyiket meggyógyítani, ha baj van, muszáj a hármat együtt kezelni. Aztán az a gondolata is megszívlelendő, hogy ő a Jóisten felé, valamint egy beteg családja felé tartozik elszámolással.

Zárójeles gondolatom: a lelkiismeretünk kincs. Iszonyatosan vigyázni kell rá. Nagyon könnyen be lehet csapni, el lehet téríteni a valóságtól. Észrevétlenül. A lelkiismeret meggyőződésem szerint a Teremtő földi megnyilvánulásának egyik legfontosabb eszköze. Védelmezni kell, különösen a mai világban. Papp professzor úrban azt lehetett érezni, hogy ő a lelkiismeretével – ezáltal a Teremtővel - 100% összhangban él. Az összhangnak a hihetetlen tapasztalata és tudása adja az alapot.
Azt mondja, nem mérgezi az embereket feleslegesen gyógyszerekkel. A természetben majdnem mindenre találunk gyógymódot, gyógyírt. Mikor az ember szemébe néz, ott akkor „nézve van”. :-) Érződik, hogy minden pillanatban jelen van. Nincsenek a civilizációból fakadó kényszerei. Ő karizmatikus személyiség, hatalmas teljesítménnyel a háta mögött.

Egyébként ma ismét nagyon boldog vagyok. Pontban 12-kor ugyanis a 10.000. egyéni látogató is megtisztelte a blogot. Ráadásul a blog Facebook oldalának lájkolóinak száma is dinamikusan növekszik. Köszönet nektek. :-) 

A szombathelyi TTP, KTK és az LLR

Ugye, mindenki tudja, miről szól a cím?! Neeeeem?

Na, ezért tartottunk ma sajtóbejárást a Karnevál Alapítvány szervezésében a Ferences Kertben és az Aréna u. 8. számú ingatlan épületeiben.

Ugyanis, az alapítvány amellett, hogy megszervezi évente a város legnagyobb rendezvényét, a Történelmi Karnevált, egész évben működik, tevékenykedik, mondhatnám dolgosan él és virul. 

A mai sajtótájékoztató résztvevői

Hogy mit is csinál? Pl. a TTP, azaz a Történelmi Témapark közel egy hektáros területén ókori eszközöket, építményeket mutat be hangsúlyozottan interaktív módon, vagy a KTK - Katonatörténeti Kiállításnak amellett, hogy helyet ad, igyekszik a fejlődésében segíteni, nem is beszélve az LLR – Legio Látványraktárában végzett idegenvezetésről a korabeli harci felszerelések, páncél ruházatok, félelmetesnél félelmetesebb szúró-, vágó-, ellenséget lefegyverző-eszközök kavalkádjában. Röviden, „csak tessék, tessék” lehet jönni, művelődni, és mindenekelőtt gyerekeknek hasznos szórakozást biztosítani!

Ma úgy döntöttem, hogy leveszem a zakót, feltűröm az inget, és lazább leszek :-)

A kötetlen sajtó-találkozót Bálint, a Karnevál mindenese, tudjátok, aki múltkor is főzött, egy reggel hét óra óta a bográcsban rotyogó, vörösboros pincepörkölttel tette felejthetetlenné. A sajtótájékoztató ezen fajtájának szabadalmi kérelmét már be is adtuk az illetékes hivatalnak, ezért hasonló rendezvények lebonyolításának engedélyét a jövőben majd a Karnevál irodában kell kérni… :-)

Ma Robin Hoodot is játszottam, csak félrement a nyíl :-) A képekért egyébként köszönet Czika Lászlónak, aki az egyik legjobb Szombathelyen.

Engedjétek meg, hogy most pár kifejezetten személyes szót ejtsek a testalkatomról, annak elemeiről! 198 cm magas vagyok, (ez megegyezik Michael Jordan, az NBA legnagyobb sztárjának magasságával, a különbség köztünk csak az ő kb. egy méterrel nagyobb súlypontemelkedése) vékony, nagyon, és ami a lényeg, semmilyen páros tagom nem egyforma. Tehát a cipőméretem a bal lábamon 47, a jobbon 46. (Miután a cipőket párban adják, felváltva választok, hol a balnak szorító, hol a jobbon lötyögő cipőt - hogy egyik se sértődjön meg) A lábaim közül szintén a bal hosszabb, a bal vállam a sok csellózástól feljebb helyezkedik el, ha egyenesen állok, mint a jobb, stb. stb. Ja, a szemeim közül az egyik szebb, mint a másik! :-)

Mindezt azért mondtam el, mert azon kívül, hogy értelemszerűen boltban, konfekcióméret számomra nem létezik, ha viszont szabónál járok, a kihívás, hogy egy öltöny jól álljon rajtam, szinte minden esetben a tisztelt iparos élete kihívását jelenti. Nem úgy a Mátyás király utca egyik üzletében, ahol Zsuzsa játszi könnyedséggel vette az akadályokat, és olyan öltönyt készül kreálni számomra, melyben én sem ismerek magamra…szinte, merthogy jól áll. Vagy ez nem lehetséges? Na, ha majd kész, döntsétek el Ti!

A hétvégére készülőknek: Holnap már csütörtök!

Az amerikai, tormás szószos burgertől a szombathelyi gasztronómiáig

Ma ismét meglepődtem... A Frisss.hu keresett meg, hogy mondjak néhány szót a blog keletkezésének hátteréről. Ez lett belőle: http://www.frisss.hu/hirek/merei-tamas-felfedi-titkait 

Köszönöm nekik az érdeklődést, igazán megtisztelő!

Egyébként ma reggel tíz órakor tudtam neki állni annak a feladatnak, amit a nyolc órás beérkezésemkor elsőként szándékoztam elvégezni. Egy olyan intézményben, amely évi száz koncertet ad, állandóak a kérdések. Miután utálom, ha olyan dolog történik, amiről nem tudok, és ezt a "stichemet" nagyszerű kollégáim tiszteletben is tartják, mindig mindent megkérdeznek. Úgyhogy igazából magamnak köszönhetem a helyzetet. Ez volt a ma reggeli menü: A jövő heti bécsi Musikvereinsaalban adandó koncertünkön a filmforgatás engedélyeztetése, a Wagner koncertünk szoprán szólistájának a kérdése, gazdasági téren az X a harmadikon beszámoló/2013., az Országos  Mentőszolgálat gálája, ami a Bartók Teremben lesz, és még sorolhatnám. A nap első két órájának fénypontja kétségkívül a Szimfónia Kávézós Vali néni által küldött friss sajtos rúd volt, merthogy aggódik értem, nehogy lefogyjak. Úgy látszik, ő nem olvasta a múltkori bejegyzésemet :-) 

Vali néni azonban megnyugodhat, mert miután ma tizenegy körül lóhalálában felrohantam Pestre, a KFC-ben ebédeltem. Szerintem a HotWings menü szinte ételként is értékelhető :-) Amúgy Amerikában van egy gyorsétterem hálózat, RB's, ami Roast Beef-re épülő menüt jelent, és azért imádtam kifejezetten, mert szinte minden burger tormás szósszal készült. És a torma kint is az otthon ízét idézte. :-) Persze, egy harcsapaprikással, vagy borjú pörkölttel a Wagnerben, vagy egy Ciao Amico-s pizzával nem ér fel, nem is beszélve a Móló mexikói sajtleveséről, vagy rose kacsájáról. :-) 

Pesten egyébként több megbeszélésem volt, ezt követően a Magyar Állami Operaház rendkívül patinás épületében tettem villámlátogatást, a Szerelmi bájital kottáinak visszaszállítása okán. 

A 25 kg-os kottacsomaggal - A fotót a kollégám készítette, direkt a blog kedvéért :-)

Egyébként tudjátok, hogy a hétvégén 30 fok lesz? Legalábbis ezt állította az imént egy meteorológus a rádióban. Ezek szerint már nem is lesz több hó? :-)

A falon átpréselés esete a maximalizmussal

Ma egy hetes a blog!  :-) Az ünneplés jegyében elindult a Facebook lájkolós oldal is, ha valaki esetleg automatikusan szeretne értesülni az aktuális gondolataimról, történésekről - röviden, „Ha tudni akarod” akkor lájkolj! :-) A lájkoláshoz ide kell kattintani :)

Maximalista vagyok. Nem kicsit... :-)

Gyerekkoromban nem tűnt fel, aztán egyszer csak kaptam pár bakelit lemezt, melyen Gidon Kremer hegedűművész egyszerűen tökéletesen játszott mindent, teljesen függetlenül attól, mennyire volt nehéz, vagy épp lejátszhatatlan az adott darab.

Nem esett jól  :-), hogy így is lehet! Miután az ember türelmetlen, ezen belül én meg kifejezetten türelmetlen vagyok (néha), ezért igyekeztem lehetőség szerint azonnal ugyanazon a színvonalon csellózni, mint a példaképpé vált Kremer. Az első nap hamar véget ért – egész nap gyakoroltam. Lefekvéskor alig vártam, hogy reggel legyen, hogy elkezdhessem újra tökéletesíteni tudásomat. Másnap is egész nap csak futólag álltam meg enni, amúgy egyfolytában csellóztam. Miután még 8-10 nap elteltével sem jutottam el a kívánt szintre, „berágtam”! :-) 

Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy elkezdtem mindenféle információt begyűjteni Kremer boszorkánykonyhájáról, titkos praktikáiról, az összes felvételét megpróbáltam megszerezni, elolvastam a tanárairól írott könyveket, megállás nélkül gyakoroltam, ja, és mást meg egyáltalán nem is csináltam. Visszagondolva kicsit félelmetes, de volt olyan nyár, amikor naponta átlagban 12 órát csellóztam. A rekord 16 óra volt. Nyáron, tehát amikor az ember fia – pláne, ha gyerek – alapvetően focizik, biciklizik, haverokkal „nyomul”, meg hasonlók, én csellóztam. Mindezt azért, mert elhatároztam, hogy hiba nélkül szeretnék, bocs, hiba nélkül „fogok” csellózni. A legérdekesebb számomra, hogy közben eszembe se jutott, mennyire elszánt voltam, minden csak úgy „jött”.

A vágy, a tökéletes csellózásra – közbe rájöttem – soha nem elérhető, de azért az évek alatt sikerült pár versenyt megnyerni, felvételt nyerni összesen négy egyetemre, (Liszt Ferenc Zeneakadémia, Indiana Univerity, Yale, The Juilliard School) adni több száz koncertet, és CD-re felvenni Paganini 24, hegedűre írott Capriccióját csellón, a világon elsőként. Az „ördög hegedűse” eme hegedűsök számára is embert próbálóan nehéz művét 1809-ben írta, azóta nem volt olyan „elvetemült” csellista, aki erre vállalkozott volna. Az ok prózai, ugyanis, ami hegedűn nagyon nehéz, azt csellón lehetetlen eljátszani. Hál’Isten én ezt nem tudtam  :-), viszont elhatároztam, hogy megcsinálom, így három éves készülést követően elkészült a felvétel, és 2000 óta a világ számos országában, a Hungaroton kiadásában megvásárolható a lemez. Hoppá, a google-nak köszönhetően megtaláltam a lemez borítóját. /Nevetni nem ér ;-)/

Ez az egész, majdnem fanatizmusba hajló céltudatosság, elszántság, amely egy-egy előzőleg teljesen átgondolt, jónak ítélt cél eléréséhez vezető úton jellemző rám, a mai napig megmaradt. Számtalan példát tudnék mondani rá, amikor egy-egy projekt kitalálását követően szinte naponta fel kellett volna adni a dolgot, ha a puszta körülményeket „józanul” ítéli meg az ember – nem úgy én.  :-) A felszabaduló energiák végtelennek tűnnek, a probléma kimondásának pillanatában már a megoldáson jár az eszem, nem tudok mást tenni, majd ha megszületett a mű, utána visszatekintve tűnik először fel, hogy „Atya Úr Isten!”! Mennyi buktató volt? Hogy-hogy itt és itt nem mondtam azt, hogy elég? „Ott” pl. miért nem hagytam abba? Stb.

Viccesen azt szoktam mondani, ha én valamiről azt gondolom, hogy az jó, nemes, fontos cél, akkor nem az a típus leszek, akit az ajtón kidobnak majd az ablakon jön be, hanem a falon is átpréselem, amit akarok, ráadásul úgy, hogy még észre sem veszem!  :-)

Az élet legcsodálatosabb pillanatai 1.

…és minden nap átélhetők! Nem kell hozzá mást tenni, mint – a keresztény-kultúrkörnek megfelelően – házasságot kötni, majd gyermeke(ke)t nemzeni...Komolyan, egyszerűen lehetetlen betelni azzal a csodával, amit egy gyermek számtalan módon, akár már a puszta létével is jelent!

Ma reggel úgy alakult, hogy én ébreszthettem fel először a tíz és fél éves lányomat, majd öt és fél éves fiamat. Az a pillanat, amikor a végtelen nyugalmat, ártatlanságot sugárzó alvó arc az ébresztő puszi(k) hatására megelevenedik, kinyílnak a csodálatos szemek, a nézésből látás, felismerés, végül szeretettel teli mosolygás lesz, az leírhatatlan! Szinte hátborzongató számomra belegondolni, hogy egy gyermek mennyire ártatlan. Ő még képes egyszerre csak egy dologra figyelni úgy, hogy közben a gondolatai sem járnak máshol, ráadásul teljesen őszinte érdeklődéssel teszi ezt.

A befogadás még direkt módon történik, nem megy át semmilyen szűrőn, nincs kételkedés, elővigyázatosság. A társadalom által – és sajnos a legtöbbször észrevétlenül – belénk ültetett sztereotípiák, vagy komoly emberek által szocializáltságnak mondott „így kell viselkedni”, „ez a helyes, neked is ezt kell tenned” iránymutatások kényszere még egyszerűen nem létezik.

Meggyőződésem, ha nem hitetnénk el a gyerekekkel a vágyaik, céljaik többségéről teljesen feleslegesen, hogy nem megvalósíthatóak, az egész világ más lenne! A legnagyobb veszélyt számukra mi, felnőttek jelentjük, még akkor is, ha a jó szándékunkhoz kétség sem férhet.

A legegyszerűbb példa a saját tapasztalatok közül, ha mondjuk a békáról, vagy a bogarakról úgy beszélünk gyerekeinknek, mint a Jóisten csodálatos teremtményei, szeretettel, akkor ők ezeket a gondolatokat, érzéseket fogják természetesnek venni, így viszonyulnak majd hozzájuk, és számtalan élményt szereznek maguknak a velük való foglalatoskodásokkal. A „fúj, nyálkás a bőre”, vagy „segítség, egy félelmetes bogár, biztosan mindjárt megcsíp” reakció magától soha nem jutna egy gyerek eszébe.

Ezért aztán a felnőtt, a szülő felelősségének nagysága felbecsülhetetlen. A kicsi „emberpalánta” teljes bizalommal beletekint szülei szemébe, és mindent elhisz, elfogad és követ, amit mondanak neki, amit lát. Ez a folyamat naponta tetten érhető, kezdve a reggeli ébredéskor elhangzó első mondatokkal, gesztusokkal.

„Összehangolt” kollektíva

Tegnap ünnepelte a zenekar gazdasági vezetője, igazgató helyettese Annamari a születésnapját. Nem csak azért nem írom le, hányadikat, mert nem illik, hanem azért sem, mert felkészültsége, elhivatottsága, professzionalizmusa messze meghaladja a korát leíró számnak megfelelő szintet, ugyanakkor – ha nem ezt az oldalát vizsgáljuk – simán letagadhat jó párat éveinek számából.

Az ünnepelt

Annamari tavaly óta a karneválnál is ellátja a gazdasági vezetői feladatokat, így természetes módon a két „cég” dolgozói közti kapcsolat napról napra szorosabbá vált, olyannyira, hogy több alkalommal közös programokat is szerveztünk már.

Ahogy a születésnaphoz illik, meglepetéssel is készültek kollégáim: A Karnevál épületét őrző cég alkalmazottainak beavatásával felhívták Annamarit, hogy baj van, betörtek az Aréna 8-ba, és neki kell kijönni, mivel Bálintot (aki többek között a gondnoki teendőket is ellátja) nem érik el, én meg operán vagyok, tehát csak ő jön szóba. Szegény ünnepelt aztán reszketve, barátnője férjével együtt lopózott fel az emeltre, majd az ajtó nyitását követően „ahogy a nagy könyvben meg van írva” típusú feldíszített helyiség, szülinapi torta, pezsgő, és az elmaradhatatlan Boldog Születésnapot „nóta” várta – az összes kolléga jelenlétével.

Bálint műve

Bálint pedig – akinek ezúttal is köszönjük – fantasztikus étkekkel készült, most már többedszerre valamennyiünk számára. (Kukoricás rizs, sajtos sült husi, majonézes burgonya saláta, svédgomba saláta) Annyira finom volt, hogy habár én egyszer már vacsoráztam az opera szereplőivel az előadást követően, muszáj volt másodszor is megvacsoráznom… Holnaptól nem fogtok rám ismerni, gurulni fogok. :-)

Pozitív kontrasztok

1; Működött a bájital a Bartók Teremben

 

Van valami igazán nemesen felemelő abban, amikor egy ilyen zseniális mű, ilyen zseniális előadásban ennyi embernek okoz örömöt!  Miután a ma esti Szerelmi bájital c. opera vígopera,  pont ezért a magyar nyelvű előadás mellett döntöttünk. Rendszeresek voltak a hangos nevetések az előadás során mind a közönség, mind az előadók részéről. Az opera a komolyzene csúcsa. Ez biztos.:-) Nem csak a 3D volta miatt, tehát, hogy a történetet valós személyek elevenítik meg, és vannak a teljes kép kedvéért díszletek, kosztümök, kellékek, hanem azért is, mert zeneszerzői oldalról sincs annál nagyobb falat, mint egy művet komponálni, amiben a szimfonikus zenekaron kívül részt vesznek énekes szólisták, kórus, esetenként külön gyerekkar, statiszták is.

 Kesselyák Gergő karmester ismét izzott az egész előadás alatt, magával ragadva a komplett zenekart, kórust és persze a szólistákat is. Bravó az egész produkciónak, valamennyi résztvevőnek, óriási élményt nyújtottak! Az előadás után egy pillanatra belém villant, hogy pont egy hete volt a Gigi koncert a Sportházban..mennyire más világ volt az? És, ugyanúgy, hatalmas élmény. A közös pont a zenekar. Milyen jó, hogy van! :-)

2; A tavasz illatától a "folyatásig"

Az elmúlt napokban "ezerrel" indult be a tavasz - minden egyéb mellett engem kifejezetten lenyűgöznek az illatok, amik ilyenkor egyszer csak a "semmiből" előbújva képesek átvarázsolni még a legsivárabb környezetet is. A Cafe Móló és a Zeneiskola mögötti, kifejezetten urbánusnak, így nem éppen lelket melengetőnek mondható beton-aszfalt-por parkolóban például, reggelente olyan intenzíven lehetett érezni a tavasz illatát, hogy az az érzésem támadt, valaki épp az előbb borított ki valahol a közelben véletlenül egy "tavasz parfüm"-öt . :-) Azért is furcsa, mert az ember télen elfelejti, hogy ilyen is van. Azt nem értem, hol voltak ezek az illatok eddig, ők is téli álmot aludtak?

Gyermekkoromban (mobiltelefon, sőt, telefon, internet, továbbá tv, vagy tv-műsor híján) az ember fia kénytelen volt megtalálni a napi dopamin adagot mondjuk egy vakond túrással bíbelődve. Vagy egy mezőn. Ahol a pozitív stresszt olyan dolgok jelentették, minthogy a mezei pocok lukjába bedugott fűszál tényleg megcsiklandozza a kis állat hasát és így elő fog ugrani egyszer csak? Vagy a szöcske mikor fog az ijesztgetésünk hatására akkorát ugrani, hogy elveszítjük szem elől? Arról már nem is beszélve, amikor szüleim megengedték, hogy "folyathassak". 

Tudjátok mi az a folyatás? Amikor a vizet - lett légyen az az épp elvonuló zápor következményeként hátramaradt pocsolya, vagy egy erdei úton, békalencsével telített, enyhén poshadt, zöldes lé, vagy egy kis időszakos patak mellékága - "A" pontból, külső ráhatással "B" pontba vezeti az ember. A ráhatás többnyire rövid, ám rendkívül erős fadarab által történik meg oly módon, hogy az ember a kiinduló pontból a szükséges mélységben árkot ás a víznek, hogy az akadálytalanul a célhoz érjen. A művelet 100%-os koncentrációt igényel, az izgalom folyamatosan nő, egész addig, míg a víz először el nem éri a célállomását. Az ekkor a gyermekben felszabaduló boldogsághormon meggyőződésem szerint a leghatékonyabb immunrendszer erősítő. :)

Na jó, elismerem…

Majd a blog végén :-)

Először arról, hogy nemrég itt jártak a NYME SEK művészeti nevelés és sporttudományi kar rekreáció szervezés és egészségfejlesztés szakának hallgatói. Hú, ez lehet, hogy nem annyira praktikus a „hova jársz” kérdésre adandó válaszként? :-)

A lényeg, hogy a jövő művészeti szervezői minden évben ellátogatnak a szimfonikus zenekarhoz, ahol először egy röpke egy órában meghallgatják tőlem, hogy mi fán is terem a mi csodálatos együttesünk, intézményünk, majd beülnek az éppen zajló próbára….és végül eljönnek az előadásainkra is, reményeim szerint! Nagyszerű a társaság, emellett kifejezetten kihívás az ő ingerküszöbüknek megfelelően bemutatni a tevékenységünket. Ahogy a fotón is látszik, ez azért néha sikerül!

A Szerelmi bájital főpróbájára mentünk be a beszélgetést követően. Megérkezett a kórus Győrből, a gyermekszereplők a Paragvári utcai Általános Iskolából, kellékek, díszletek, jelmezek is szép számmal színesítik a képet! Néha akkora a nyüzsgés:-) a teremben, hogy furcsa, hogy itt még 400 ember elfog férni valahogy…

A mű pedig zseniális, Kesselyák Gergő karmester kirobbanó formában van (mint mindig),a zenekart pedig csak azért nem dicsérem, nehogy elbízzák magukat holnapig :-). Most ismét biztos vagyok benne, hogy a holnapi előadáson mindenki remekül fogja magát érezni. Csak halkan mondom, miután már csak pár jegy van, hogy aki még úgy gondolja, jöjjön, délelőtt akár telefonon is lehet jegyet foglaltatni.

És akkor a cím magyarázata: Elismerem, nem tudok főzni….

Illetve, ez így, ebben a formában nem is igaz, miután van valami, amit viszont remekül tudok készíteni. Sokféleképpen. A receptjét már Amerikában is évekig tökéletesítettem. Kipróbáltam különböző irányzatokat, nemzeti jellegzetességeket a fűszerezésére vonatkozóan,  megcsináltam már gáz és villanytűzhelyen, kerámialapon, valamint rezsón.

Raktam bele az ananászon kívül már szinte mindent, volt, hogy elégettem, volt, hogy nem :-)

Bármikor, akár kérés nélkül meg tudom csinálni egybefüggő készítményként, vagy kis darabokban. A serpenyő nagyságát tekintve a 20 cm-től akár a 35 cm-ig bármekkorában képes vagyok előállítani. Igény szerint felveszek rendelést kettőtől hat főig az ízdominancia irányát is a megrendelőhöz igazítva.

Úgy érzem, készítését tekintve a tökéletesség szintjére jutottam, ennél tovább nincs.

Nem tudom, kitalálta-e bárki, miről van szó? Ha esetleg nem, akkor elárulom:

A tojásrántottáról! :-)

XIX. századi partydrog, avagy az olasz Barátok közt a Bartók Teremben

Az embert mindig érik meglepetések, pedig egy opera kelléktáránál szélesebb spektrumú tárgykollekciót nehéz lenne elképzelni. Ennek tudatában is kifejezetten környezetidegen volt ma kora délután a zenekar titkársága, ahova belépve három antik-kard nézett szembe az óvatlan látogatóval, egy Szombathely zászló, (melyet a Városházáról Vadász Zsófinak köszönünk) néhány fehér fa kerti-szék és különféle kitűzők társaságában.

Azt hiszem, jó előadás lesz szombaton… Természetesen nem a kellékek miatt, hanem mert Kesselyák Gergely karmester személyében az operavilágot a zsigereiben hordozó karmester lép majd pódiumra. Gergő a Magyar Állami Operaház karmestere, a Szegedi Szabadtéri Játékok művészeti vezetője és a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál igazgatója. Csak ennyi… ő is az az unatkozós fajta. 

Aztán azért is, mert Mányik Albert rendező – a díszletek, kellékek kitalálója is egyben – olyan elhivatottsággal képes a Bartók Terem minden milliméterét „bejátszani”, hogy én mindig csak ámulok. Az énekesek pedig természetesen mint mindig, most is el fogják varázsolni a közönséget, Donizetti Szerelmi bájital című operájának előadásán – merthogy ezt eddig elfelejtettem mondani. A műről ide kattintva olvashattok bővebben a zenekar Facebook oldalán.

Kesselyák Gergellyel  és Mányik Alberttel. Ugye, hogy a Gergő tiszta Bruce Willis? :)

Miközben ezeket a sorokat írom (19:05) bent a teremben javában zajlik a próba, melyet a technika zseniális vívmányának köszönhetően (mikrofon, hangszóró) itt az irodában is hallok.

Maga a hangforrás egyébként a folyosón van, de mivel hangszigetelés egy zenekarban ismeretlen fogalom, MINDENT hallok! 

Szokták is mondani kedves jegyvásárlóink, hogy ez itt a város leghangulatosabb munkahelye, mert ilyen gyönyörű élő zene máshol nincs. Azt most akkor nem ecsetelném, hogy ha viszont az ember éppen számolni szeretne, pl. költségvetést, akkor mennyire segíti a koncentrálást mondjuk a Tosca halála…;-)

Egyébként ma a szokottnál is korábban keltem, így én ébreszthettem Evelint és Botit. El is kezdtem írni erről néhány gondolatot, de olyan szép lett, hogy ezt csak vasárnap teszem majd közzé! :-)

86-os, te drága!

Ma Pesten jártam a zenekar jövő évi bérletes hangversenyeiről tárgyaltam a társrendező Filharmóniával. Ennek kapcsán jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, történet a mi szeretett 86-os utunkkal kapcsolatban... :) Íme egy ezek közül:

Pár hete Miskolcra kellett mennem, a program kezdete 11 órára volt kitűzve. Mivel az időjárásnak van humora, pont az utazás napját megelőző éjjelen kezdett szakadni a hó. A „mi” 86-osunk állapota ennek megfelelően – az intenzív takarítás ellenére… - meglehetősen havas, jeges volt. Természetesen, mint mindig, Beled környékén meg is állt a forgalom – mint utóbb kiderült, egy keresztbe állt kamion (mi más?)nyomán. Egyébként én csak azt nem értem, ha minden évben, így az idén is valamennyi havazáskor ugyanazon a szakaszon kezdődnek a gondok, akkor mondjuk az elmúlt 20 évben miért nem tudott valaki növényeket ültetni az út mellé, megoldva így a hófúvás-védelmet? Mert amúgy az ember mindent megért, elfogad, de hogy erre a feladatra – kitalálással együtt – húsz év miért nem volt elég,  az majdnem meghaladja felfogó képességem határát :)

 Amikor még jó volt az út. A kép a hókotrós találkozás előtt készült. 

Na, de vissza a történethez. Kb. két perces várakozást követően „nem bírtam tovább” :) Visszafordultam, és egy korábban elhagyott mellékútra befordulva igyekeztem kikerülni a lezárt szakaszt. A terv remekül működött, szinte gyorsabban lehetett haladni, mint az E65-ösön. Mígnem, kiderült a turpisság…utolértem a hótolót.  Aki, ami, látva az érkező autómat, készségesen lehúzódott, hogy el tudjak mellette haladni. Kicsit fura volt, hogy az út bal oldalára, menetiránnyal szemben állt meg, de miután melléérve a vezető még intett is, hogy menjek csak, arra van az előre, gondoltam minden rendben. Így is volt, egészen kb. 10 méterig, amikor az út véget ért. Illetve lehet, hogy valahol fél-egy méterrel a hótömeg felszíne alatt fellelhető lett volna az aszfalt is, látni azonban nem lehetett, haladásról meg értelemszerűen nem is beszélve! Tehát, egyszerűen érintetlen – amúgy gyönyörű – méteres hófúvás-mező terült el előttem.

Megálltam, és hangosan elkezdtem nevetni. Mert valljuk be, nem semmi személyiséggel bírhatott a hókotró autó vezetője, ha tudván a helyzetet, lelkesen integetett pár méterrel előrébb, hogy menjek csak, menjek csak!  Ahogy tolattam visszafelé, a sofőrre pillantva mintha egy kaján mosolyt véltem volna a szája szegletében felfedezni….Nem gond, igazából jót tett a hangulatomnak, mert eszembe jutott, hogy vajon van ilyen máshol, más országban is? Abban maradtam magammal, hogy nincs, ez is egy hungarikum, aminek meg ugyebár örül az ember!

Nektek milyen 86-os út sztoritok van?

Miért?

852 - ennyien néztétek meg az első blogomat a statisztika szerint. Szabad ennek örülni? Szinte megható, de komolyan. Köszönöm az érdekődést!

A mai téma:

Miért?

Sokan kérdezik, miért csinálok ennyi mindent, megéri-e az "őrült sok" munka?

Igazából szeretem - azzal együtt, hogy általában csak este tudom kinyitni a naptáramat az előző éjszaka felírt teendők áttekintésére - szeretem a munkámat, mert rendkívül hatékony lehet az ember. Korábban sokat vicceltem azzal, ha egy hangszeres zenész mondjuk 6-7 órát gyakorol egy nap, sajnos semmi garancia nincs rá, hogy a következő fellépéskor nem ront el bármit is. Viszont ha manapság valamit aláírok...akkor az alá van írva, végleges. Vagy valami ötlet összeáll a fejemben, akkor azt meg tudom valósítani. Lehet, hogy közben tűzön-vízen keresztül kell menni, de a célt egyszer csak elérem, és több száz embernek sikerül az életébe szórakozást vinni, mosolyt az arcokra, felüdülést a hétköznapi taposómalomból. 

És amikor ezt látom az arcokon, az mindenért kárpótol. Megszállottan szeretnék mások életébe pozitív dolgokat létrehozni, megvalósítani, elérni. 

Ez az, ami minden reggel erőt ad. Elnézést, nem akartam patetikus lenni, csak őszinte! 

Ma reggel egy rendkívül kellemes hangulatú interjút adtam a Savaria Fórumnak. Nyilván a témák is felvillanyozóak számomra: 55 m ft-os plusz központi támogatás, Gigi koncert, film a zenekarról (ja, ez még titok ), Iseumi Szabadtéri Játékok, meg hasonlók. És hát az elmaradhatatlan fotózás. Azt gondolom, rólam egy esetben lehet jó képet csinálni, ha sem én, sem a fotós nem figyel. Hogy ez most "sikerült-e", kiderül az újságból, addig is egy kép Mészáros Zsolttól :-)

A mai ebédet édesanyám főzte - apu "felügyelete" mellett :-). Hozott munkatársaimnak is, öten ettünk az irodámban a bográcsban készült gulyásból, és palacsintából. Hiába, a szülői, szeretettel teli éteknek nincs párja! Délután a szokásos őrültek háza, rohanás, aláírás, tárgyalás, email, telefon, döntések, kérdések, bókok, este pedig irány a Városi Televízió stúdiója, ahol élőben beszélgettünk a Szombathely Ma című műsorban. 

Köszönöm, hogy látogattok, és szeretném kérni, hogy bátran írjátok le, mi a véleményetek, miről olvasnátok még?