Régóta ars poetica szerűen vallom a csodálatos Kalkuttai Teréz
anya egykori mondását, illetve annak értelmét, mondanivalóját:
„Háborúellenes tüntetésre ne
hívjatok, ha majd a békéért tüntettek, akkor szóljatok!”
Látszólag mindkét esetben „béketüntetésről” van szó, azonban
Teréz anya ezzel a mondattal rendkívül érzékletesen rávilágított az élet egyik
legfontosabb kulcsának, a gondolataink erejének kérdésére.
Ugyanis, ha háború ellen tüntetünk, akkor agyunkban
mindvégig a háború szó jelenik meg, az jár a fejünkben, még akkor is, ha ellene
szeretnénk éppen tenni valamit. Ha viszont a békéért sorakozunk fel, akkor
ennek az ellenkezője, az egyik legpozitívabb gondolat, a béke tölti ki
gondolatainkat. Teréz anya szerint ez a kettő annyira lényegesen különbözik
egymástól, hogy míg az egyikre nem, a másikra örömmel megy el.
A saját tapasztalataim teljes mértékben igazolják a fenti
gondolat helyességét. Sőt, meggyőződésem szerint a gondolataink – függetlenül attól,
hogy kimondjuk-e őket – a teljes életünkre, annak valamennyi szegmensére,
aspektusára, állandóan kihatással vannak. Valószínűleg igaz a megállapítás:
Gondolataink határozzák meg életünket.
A legérdekesebb, ha úgy vizsgáljuk a kérdést, hogy egy ugyanazon
esemény/személy/tárgy mennyire különböző benyomást kelt más-más emberben. Például
egy nyári záporral kapcsolatban egyszerre hallhatunk ilyen megállapításokat: „na,
csak ez hiányzott…!”, vagy „legyen már vége!”, illetve „de jó, végre!”, „imádom
az esőt!”
Mert miért van az, hogy valaki az utca egy pontján sétálva
balra fordítja a fejét, így egy földön fekvő hajléktalant vesz észre, amitől
összeszorul a gyomra, szorongás vesz erőt rajta, a másik pedig ugyanazon a
ponton jobbra tekintve a kirakatban lévő kisgyermek mosolygó fényképére lesz
figyelmes, amint az édesanyjára tekint? Ettől természetesen boldogság fogja
eltölteni.
Ami ezt a kérdést eldönti az az, hogy milyen gondolataink
vannak abban a pillanatban. Ha negatívak, akkor azt is „kell kapnunk”, azt
vesszük észre magunk körül, ezzel tovább erősítve az irányt, amit újabb hasonló
érzékelés követ, és így tovább. Ha nem állítjuk meg a folyamatot, előbb utóbb
számunkra ez a negatívság fogja jelenteni az életet. Azt fogjuk vallani, hogy
ilyen az élet. Sőt, „igazunk is lesz”, hiszen tele leszünk ilyen
tapasztalásokkal.
Hál’ Isten, ennek az ellenkezője is igaz. Ha egy alapvetően
jó hangulatban ér bennünket egy pozitív élmény, akkor a jókedvünk tovább fog
erősödni. Amitől ismét észre fogjuk venni a „megfelelő fényképet”, megkapjuk az
újabb élményt, ami csak fokozni, illetve megerősíteni fogja pozitív
hozzáállásunkat. Ez az irány is oda vezet, hogy az egész életünket fogjuk
hasonló módon, pozitívan megélni. Egy kicsit olyan ez az egész, mintha egy
szemüveget vennénk fel, és onnantól kezdve mindent csak azon keresztül látnánk.
Természetesen, nem mindegy, milyen az a szemüveg, minden attól függ majd.
Ami a jó hír, hogy mi dönthetjük el, milyen szemüveget
veszünk fel!
Mert ez nem a körülményektől függ, nem mondhatjuk pl., hogy „ha
lenne pénzem, én is boldog lennék”, mert – és ez a mai bejegyzés lényege – ez nem
kívülről jön, hanem belülről fakad, és mi döntjük el az utat, az irányt. J