Karizmatikus személyiségek 2. - Starker János emlékére

Szomorú apropója van a bejegyzésemnek – ma, április 28-án egy lenyűgöző, karizmatikus személyiségű szólistával gyarapodott az égiek szimfonikus zenekara: Starker János, a valaha élt legnagyszerűbb, legsikeresebb, leghíresebb magyar csellista 88 éves korában visszaadta lelkét a Teremtőnek….

Miután 1996-1998 között a meghívására az Indiana University-n vele tanulhattam, ha szabad, személyes élményeimről írnék, miután pár szóban bemutattam fantasztikus életpályáját.

Starker 1925-ben született Budapesten, csodagyerekként már 5 éves korában csellózott, első hangversenyét 11 évesen adta. A második világháborúban három hónapot koncentrációs táborban töltött – itt vesztette el testvéreit, majd 1946-ban Franciaországba, 48-ban az Egyesült Államokba emigrált. Itt dolgozott a dallasi, chichagoi szimfonikus zenekar majd a Metropolitan Opera szólócsellistájaként, végül 1958-ban Bloomingtonban telepedett le, ahol halála előtt 8 hónapig az Indiana University professzoraként tanított. Emellett természetesen több ezer hangversenyt adott a világ valamennyi szegletében, számtalan lemez, CD felvételt készített a legnagyobb kiadóknál, könyveket írt, sőt, még kosárlabdaedzőként is sikeres lett – de erről majd mindjárt, alább. Tanári pályája során csellista nemzedékek kerültek ki kezei közül, teljesen egyéni módszereit az egész csellista-, zenész világ csodálta. 

Állítólag fiatal korában rendkívül szigorú volt – ennek csak nyomait lehetett az ottlétem alatt felfedezni. Ilyen volt a véleménye a manapság egyre gyakoribb nemzetközi csellóversenyekről. „Ha fel akarjuk mérni, ki hogyan csellózik, akkor először csak Popper etüdöket (technikailag meglehetősen nehéz gyakorlatok) kérdezzünk tőlük, és ha valaki elhibáz egy hangot, akkor kiesett, ugyanis nem tud csellózni” – tette hozzá. „A második fordulóban hallgassunk Beethoven és Bach zenéjét a versenyzőktől, hogy lássuk, értik-e a zenét, aztán majd csak a harmadik fordulóban „művészkedhetnek” különböző csellóversenyekkel.” 

Azt mesélte egyszer, hogy még huszonéves korában, egy bécsi hangversenyen kezdett el azon gondolkodni, hogy vajon miért sikerül egyik nap egy nehéz helyet tökéletesen eljátszani, és miért rontja el az ember másnap – mikor ugyanannyit, ugyanúgy gyakorolta. Ez volt a kiinduló gondolata annak a szerintem életművének számító kottának, mely születése előtt orvosokkal, fiziológusokkal konzultált hónapokig a homo sapiens, sapiensről, mint csellózni vágyó biológiai lényről. Feltérképezte az ember váz-, izomrendszerét, ízületeit, és kialakította azt a metódust, ahogy a cselló játék a legbiztosabb, ugyanakkor a „legkevésbé ártalmas” hosszú távon. Legendás volt a cigarettázás iránti szenvedélye, elmondása szerint 13 éves kora óta dohányzott, még tanítás, csellózás közben is, vonós kezében tartotta az égő cigarettaszálat. A házában annyi hamutartó volt, hogy bárhova is nyúlt, mindig volt egy kéznél. Ő megtehette, ugyanis 70 éves korában a tüdőszűrésen nem akarták neki elhinni, hogy egyáltalán már rágyújtott életében, annyira egészséges volt a tüdeje. A másik csellózáson kívüli szenvedélye a whisky volt. Büszkén mondta, amikor év végén „záró bulit” tartottunk nála, hogy nem tudunk olyan whisky-t kérni, ami ne lenne neki otthon.

Az amerikai országos sajtó is felkapta történetét a college bajnokságban szereplő indianapolisi kosárcsapattal, ugyanis mint meghívott előadó az edzésükön azzal az ötlettel állt elő, hogy a dobásokat ülő helyzetből gyakorolják. A csapat abban az évben bajnok lett, és az értékelésnél az edző nem feledkezett el megköszönni a sikert Starkernek is…És hát tudjátok, Amerikában kell a „story”: „A csellóprofesszor aki megfejtette a kosárlabdázás titkát” és hasonló címek születtek. 

Starker elsősorban gondolkodni tanította a növendékeit, ez volt a kifejezett célja: „Olyan gondolatokat mondok neked, amiket egész életedben használni tudsz, amelyekre felépítheted a te módszereidet, és amelyek továbbadásával másoknak is életre szóló programot adhatsz.”

Végezetül hadd idézzek fel egy általa rendszeresen mesélt viccet:

Egy autóbalesetben meghal három csellista. Szent Péter elé kerülnek, a mennyország kapujába.

Szent Péter kérdezi az elsőt:

- Te kinél tanultál? 

- Rostropovitsch-nál- hangzik a válasz. 

- Akkor irány a pokol! 

- Második: Fournier-nál. 

- Irány a pokol! 

- Harmadik: Starkernál. 

 -Akkor gyere, te bejöhetsz, te már jártál a pokolban…..:-)

A tanításban többször idézett, tipikusan "'starkeres" megállapítás: "Én egy tevét is meg tudnék tanítani csellózni, de minek?"

Tanár úr, nyugodj békében!