A falon átpréselés esete a maximalizmussal

Ma egy hetes a blog!  :-) Az ünneplés jegyében elindult a Facebook lájkolós oldal is, ha valaki esetleg automatikusan szeretne értesülni az aktuális gondolataimról, történésekről - röviden, „Ha tudni akarod” akkor lájkolj! :-) A lájkoláshoz ide kell kattintani :)

Maximalista vagyok. Nem kicsit... :-)

Gyerekkoromban nem tűnt fel, aztán egyszer csak kaptam pár bakelit lemezt, melyen Gidon Kremer hegedűművész egyszerűen tökéletesen játszott mindent, teljesen függetlenül attól, mennyire volt nehéz, vagy épp lejátszhatatlan az adott darab.

Nem esett jól  :-), hogy így is lehet! Miután az ember türelmetlen, ezen belül én meg kifejezetten türelmetlen vagyok (néha), ezért igyekeztem lehetőség szerint azonnal ugyanazon a színvonalon csellózni, mint a példaképpé vált Kremer. Az első nap hamar véget ért – egész nap gyakoroltam. Lefekvéskor alig vártam, hogy reggel legyen, hogy elkezdhessem újra tökéletesíteni tudásomat. Másnap is egész nap csak futólag álltam meg enni, amúgy egyfolytában csellóztam. Miután még 8-10 nap elteltével sem jutottam el a kívánt szintre, „berágtam”! :-) 

Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy elkezdtem mindenféle információt begyűjteni Kremer boszorkánykonyhájáról, titkos praktikáiról, az összes felvételét megpróbáltam megszerezni, elolvastam a tanárairól írott könyveket, megállás nélkül gyakoroltam, ja, és mást meg egyáltalán nem is csináltam. Visszagondolva kicsit félelmetes, de volt olyan nyár, amikor naponta átlagban 12 órát csellóztam. A rekord 16 óra volt. Nyáron, tehát amikor az ember fia – pláne, ha gyerek – alapvetően focizik, biciklizik, haverokkal „nyomul”, meg hasonlók, én csellóztam. Mindezt azért, mert elhatároztam, hogy hiba nélkül szeretnék, bocs, hiba nélkül „fogok” csellózni. A legérdekesebb számomra, hogy közben eszembe se jutott, mennyire elszánt voltam, minden csak úgy „jött”.

A vágy, a tökéletes csellózásra – közbe rájöttem – soha nem elérhető, de azért az évek alatt sikerült pár versenyt megnyerni, felvételt nyerni összesen négy egyetemre, (Liszt Ferenc Zeneakadémia, Indiana Univerity, Yale, The Juilliard School) adni több száz koncertet, és CD-re felvenni Paganini 24, hegedűre írott Capriccióját csellón, a világon elsőként. Az „ördög hegedűse” eme hegedűsök számára is embert próbálóan nehéz művét 1809-ben írta, azóta nem volt olyan „elvetemült” csellista, aki erre vállalkozott volna. Az ok prózai, ugyanis, ami hegedűn nagyon nehéz, azt csellón lehetetlen eljátszani. Hál’Isten én ezt nem tudtam  :-), viszont elhatároztam, hogy megcsinálom, így három éves készülést követően elkészült a felvétel, és 2000 óta a világ számos országában, a Hungaroton kiadásában megvásárolható a lemez. Hoppá, a google-nak köszönhetően megtaláltam a lemez borítóját. /Nevetni nem ér ;-)/

Ez az egész, majdnem fanatizmusba hajló céltudatosság, elszántság, amely egy-egy előzőleg teljesen átgondolt, jónak ítélt cél eléréséhez vezető úton jellemző rám, a mai napig megmaradt. Számtalan példát tudnék mondani rá, amikor egy-egy projekt kitalálását követően szinte naponta fel kellett volna adni a dolgot, ha a puszta körülményeket „józanul” ítéli meg az ember – nem úgy én.  :-) A felszabaduló energiák végtelennek tűnnek, a probléma kimondásának pillanatában már a megoldáson jár az eszem, nem tudok mást tenni, majd ha megszületett a mű, utána visszatekintve tűnik először fel, hogy „Atya Úr Isten!”! Mennyi buktató volt? Hogy-hogy itt és itt nem mondtam azt, hogy elég? „Ott” pl. miért nem hagytam abba? Stb.

Viccesen azt szoktam mondani, ha én valamiről azt gondolom, hogy az jó, nemes, fontos cél, akkor nem az a típus leszek, akit az ajtón kidobnak majd az ablakon jön be, hanem a falon is átpréselem, amit akarok, ráadásul úgy, hogy még észre sem veszem!  :-)