Hogyan lett autóm Amerikában?

Ma estefelé „őrült nagy” kutatásban voltam otthon, és közben kezembe akadt egy kép. Olyan jó érzéssel töltött el a képen látható négy keréken gördülő, elvileg autónak készült „csöppség”, hogy egyből el is dőlt a mai blog témája! :-)

1996-tól 2000-ig a csellózásnak, no meg szüleimnek hála az Egyesült Államok három egyetemén tanulhattam. A Zeneakadémián szerzett „alap” diplomám után különböző programokat végeztem, melyeknek a lényege, hogy elsősorban a „főtárgy”-ra, a csellózásra fókuszál, az egyéb órák mennyisége hagy elég időt a gyakorlásra is. 1996-ban az Indiana University-n kezdtem. Életemben először jártam Amerikában, a repülőtérről Bogányi Gergő (azóta Kossuth díjas zongoraművész) hozott el, ő volt az egyetlen „hazai” kapocs. Meg természetesen Starker János, a professzorom.

Az első pár napban kiderült, hogy habár Bloomingtonban létezik tömegközlekedés, de egyáltalán nem arra haladnak a vonalak, amerre nekem praktikus lenne, gyalog meg meglehetősen fárasztó volt naponta többször ¾ órákat sétálni az albérlet és az iskola között – hátamon a kb. 10 kg-os csellóval. Emellett Bloomington egy 60 ezres kisváros, közel 40 ezer diákkal, a „semmi kellős közepén”, ahogy Starker tanár úr fogalmazott. Viszont, Indianapolis 1 óra, Chicago 3,5 óra autózással elérhető volt. Ezekben a metropolisokban naponta óriási mennyiségű program várta a látogatókat, köztük minden nap legalább egy, komoly zenész számára vonzó ajánlattal. Egy probléma adódott, hogyan jussak el oda, és pláne haza, miután az ott alvás a költségeket növelte volna nem kívánt mértékben. :-)

Egy szó, mint száz, úgy hozta a sors, hogy megismerkedtem egy „native american” – mi indiánnak mondanánk – énekessel, akinek mint kiderült van két autója. Az egyik működik, használja, a másiknak viszont nem jó az önindítója. Miután két autó fajlagos biztosítása olcsóbb, mint eggyé, valamint nekem pusztán pár hónapra kellett egy közlekedésre alkalmas gépjármű, az a megállapodás született köztünk, hogy a javításért  cserébe használhatom az autóját. Rettentő jókedvem lett, hogy ” lesz autóm Amerikában” ! :-)

Persze nem tudtam én, amikor elmondta, milyen autó az a  „1996 Ford Granada Station Wagon”. Aztán másnap megláttam…. 

Hát, arra nem panaszkodhattam, hogy nem tipikusan amerikai autót kaptam! Remélem, a fényképen is látszik, hogy „végtelen” hosszú, óriási kombiról volt szó. Elöl a két ülés helyett egy pad kapott helyet, amelyen így három személy utazhatott szabályosan. Nyolc hengeres, 231LE-s motorja volt, ami a gyakorlatban, télen, városi használatban 60-70 literes fogyasztást is eredményezett. Persze, nem használtam sokat, meg az üzemanyagárak kb. az egy negyedei voltak a hazainak. Egy gallon (3.78 liter) egy dollár körül mozgott. Ami a lényeg, volt autóm, oda mentem, ahova akartam, és mindez pontosan az önindító árába, 200 dollárba került.

„Kis” autómnak hamar híre ment a zenészek között, ezért ha bárki bármilyen nagyméretűdolgot szállított, vagy éppen költözködött, nem volt kérdés, kihez forduljanak.. Népszerű lettem pár hét alatt…:-) Életem első autóját nagyon megszeretem, valamennyi tulajdonságával együtt. Jópofa volt, hogy a kanyarokat úgy kell venni, akkora ívben, mintha buszt vezetnék, hogy a rugózása jellemzően másodperces késéssel reagálta le az útegyenetlenségeket, hogy a komolyabb  gázadások annyira „váratlanul” érték, hogy csak kis gondolkodást  követően lódult meg előre hatalmas tömegével. Igaz, akkor viszont a feltartóztathatatlanság érzetét kölcsönözve.

A közösen átélt kalandokról, különös tekintettel a 70 cm-es hóban történő közlekedésről, az éjszakai bevásárlásokat követő, 10. utcai rekord döntögetésekről , és hasonlókról majd a későbbiekben írok.