Hallottam
egy nagyon jópofa tanmesét arról, hogyan is lehetne megszüntetni a
körbetartozást:
Egy
szállodába betér egy milliomos vendég, aki miután kér egy szobát, azonnal
leteszi az asztalra a 100 dollárt, majd felmegy a szobájába. A
portás-tulajdonos veszi a pénzt és elrohan kifizetni a zöldségkereskedőt,
akinek tartozik. Ő is nagyon örül és fut tovább a pénzzel a nagykerhez, mert ő
is adós volt. A nagykereskedő továbbadja a pénzt a fuvarozójának, aki pedig
kifizeti belőle az örömlányt, akinek tartozott. A hölgy végül elfut a pénzzel a
hotelbe, mert ő meg a szoba árával volt adós korábbról. Ahogy leteszi az
asztalra a pénzt, lejön a milliomos, mert nem tetszik neki a szoba, mégsem
veszi ki, felemeli a pénzt, elrakja és eltávozik.
Mi is
történt? Mindenki megadta a tartozását mindenkinek, mindenki boldog, de
valójában senkinek sem lett kevesebb pénze, nem történt semmi….
Szóval, ez lenne
a körbetartozás megoldása, állítólag. Egyébként igaza van véleményem szerint
azoknak, akik a „régi szép időket” sírják vissza, amikor még nem létezett az a
szó, hogy „utalás”. Ha valaki valamit vásárolt, még ha szolgáltatásról is volt
szó, akkor azt kifizette. Egyből, azonnal. Mint a boltban. Nem is értem, miért
kellett kitalálni a „fizetési határidő” szóösszetételt. Régen nem kellett aranyáron megfizetni a
jogászokat, hogy „tutibiztos” szerződéseket kreáljanak, amelyeket valaki mindig
megszeg. Majd lehet bíróságra menni, megint egy csomó pénzt kifizetni az
ügyvédeknek, hogy a végén kiderüljön, hogy „igen, mindenki tudja, hogy igazad
van, de hiányzott abból a mondatból az a bizonyos egy szó, amit persze mindenki
tud, hogy természetes, egyértelmű, de hát a jog…..” És lehet másodfokra
menni….Merthogy nem igazság, hanem jogszolgáltatás létezik csupán.
Manapság is
fellelhetők még olyan „kultúrkörök”, ahol nincs szükség szerződésre. Ha két fél
megegyezik valamiben, akkor felállva, egymás szemébe nézve kezet fognak és
kész. Innentől kezdve minden úgy van,
ahogy megbeszélték. Az árut – bármi is legyen az - átvételkor kifizetik,
készpénzben, kérés és kérdés nélkül. Apró szépséghibája ennek a storynak, hogy
állítólag ha valaki mégis „elfelejtené” miben egyeztek meg, akkor legtöbbször
nem demokratikus eszközökkel „segítenek neki gondolkodni”.
Szóval, nem
biztos, hogy ez a jobb megoldás. Szerintem – bár nyilván ez utópia – de az
üzletkötést, szerződéskötést olyan vizsgához kellene kötni, ami az ember
személyiségének fejlettségét vizsgálja. És, ha valaki oly módon sérült, vagy
éretlen, nem rendelkezik kellő felelősséggel, stb. hogy nem megy át a vizsgán,
akkor az a személy egyszerűen nem köthet üzletet, nem írhat alá szerződést.
Isten ments,
hogy bárkit is megbántsak, de valami hasonló vizsga politikusoknál is
„elkelne”, nem gondoljátok? :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése