Erőss Zsolt- A valódi kérdés 1.

Mély megrendüléssel olvasom napok óta az Erőss Zsolt legújabb, tán legutolsó mászásáról szóló híradásokat. Hópárduc – ahogy barátai hívták – története erős érzelmeket és még több gondolatot indított el bennem. Valahogy kényszert érzek arra, hogy le tudjam magamban zárni történetét, ki tudjam tisztítani fejemben kavargó egymásnak jelentősen ellentmondó gondolatokat.

Egyfelől lenyűgöző a teljesítménye és nem is erről szeretnék írni, habár az első magyar, aki a Föld legmagasabb pontjára eljutott, majd még kilenc 8000-es csúcsot mászott meg, közülük kettőt lábprotézissel alapvetően minden elismerést megérdemel. Köszönjük is meg neki ezt mindjárt, mert talán ez a legfontosabb. Rengeteg embernek adott hitet, erőt a hétköznapokban, vált szinte egy ország példaképévé kitartást, elszántságot illetőn.

Az elején még nem is tudtam, hogy két pici gyermeke van, Gerda négy, Csoma két éves.

Önmagában ez a tény volt a kiváltója minden további, az események „mainstream”-hez képest más irányból való megközelítésére. Ugyanis, megteheti-e egy apa – aki nyilván tudatosan vállalt két gyermeket – hogy olyan szenvedélyének hódoljon továbbra is, aminek a rizikófaktora az egyik legnagyobb az elképzelhetők közül?

Mert 8000 m körül annyira lecsökkent a levegő oxigéntartalma, hogy az ember nem képes tisztán gondolkodni, ennek következtében átgondolt döntéseket hozni. Ezt biztosan tudta Zsolt is.

A körülmények miatt az emberi szervezetben a vér besűrűsödik, a rendkívül száraz hideg miatt a folyadék utánpótlás kritikus kérdéssé válik. Inni pedig csak hó-olvasztással lehet, mert minden egyéb, tárolt folyadék megfagy. A hó-olvasztás körülményei pedig nem adottak a táborokon felül. Ráadásul a szomjúság érzés sem működik rendesen. Zsolt ezt is nyilván tudta.

A csúcs-támadásnál (miért is hívják ezt támadásnak?) kulcs kérdés az időjáráson kívül az energia-felhasználás, annak a pontos megtervezése. Le is kell ugyanis érni minimum a legfelső, négyes táborig, márpedig a lefelé vezető út még nehezebb, kényesebb is, mint felfelé. A ritka levegő miatt hiába fekszik akár vízszintesen valaki, szervezete nem tud pihenni, energiái tovább fogynak. A mostani esetben intő jel kellett volna legyen, hogy sokkal lassabban tudtak csak felfelé haladni, mint az ideális, de legalább elfogadható lett volna. Egy spanyol hegymászó vissza is fordult az utolsó 300 m előtt, mert nem látta biztosítottnak leérkezését.

Amikor a sikeres csúcstámadáson túljutottak, elkezdtek ereszkedni, és már 8300 m-en (7600 a legfelső tábor szintje, a csúcs 8586m) teljes kimerültségről adott hírt Zsolt, már akkor lehetett tudni, hogy túlvállalták magukat, ugyanis minimum a legfelső táborig el kellett volna jutniuk.

Ott azonban hiába keresték őket…

A korábbi kérdésemre visszatérve, hogy megteheti-e ezt egy apa, azt hiszem „nem” a válasz.
Mert nem arról van szó, hogy az élmény milyen óriási, mennyire nem tud nélküle élni az ember, ha egyszer már megtapasztalta, átélte a katarzishoz hasonló állapotot, hogy el tudja-e érni az egyébként fantasztikus célját mind a 14 nyolcezer méteres csúcs meghódításával, valamint lenyűgöző akaraterejével, amivel még lábprotézissel is folytatta szenvedélyét mekkora iránymutatást ad sok-sok embernek.
Nem. Itt arról van szó, hogy minden extrém sport hordoz magában veszélyeket, melyeket lehet adott élethelyzetben vállalni. De ezt, a legmagasabb hegycsúcsok meghódításával járó mértékű rizikót, két kisgyermekkel, akiknek joguk van/lett volna az édesapjukhoz, „józanul”, higgadtan, „földi” körülmények között nem lett volna szabad vállalni.

Tudom, szörnyű ebben a helyzetben ezt mondani, de egyúttal ez a gondolat az, a gyerekekkel kapcsolatban, ami még mindig tartja bennem a remény pislákoló lángját. Nem hiszek a lehetetlenben, csak az egy bizonyos ideig még soha meg nem történtben. Elhiszem, hogy semmi reális esély nincs a túlélésükre, de tudom, rengetegszer fordul elő olyan esemény az ember életében, amelyet „nem gondolt volna” korábban.

Őszintén drukkolok Zsoltéknak, bízom a csodában, ha meg ezúttal cserbenhagyná őket, akkor kívánom egy írást idézve, hogy a mostani, „ a szokásosnál tovább emelkedésük” során a Jóisten legyen velük!