A világ legnehezebb versenye 1.

Alapvetően felelőtlen kijelentésnek tűnhet a mai blog címe, ugyanis a világban számos helyen, számos sportágban, és sportágakon kívüli módon rendeznek olyan versenyeket, melyek joggal prejudikálhatják maguknak ezt a címet. Ugyanakkor tessék szíves lenni nekem mondani még egy olyan egyéni versenyt, amelyik három-négy hónapon át tart. Folyamatosan, éjjel nappal. Olyan versenyt, ahol nincs mód arra, hogy a versenyző éjszakánként, vagy akár bármikor a nap folyamán felfüggesztve a versenyzést pihenjen, aludjon. Olyan versenyt, ahol a felkészülés bármennyire is tökéletesre sikerült, a rizikója akár a teljes kiesésnek folyamatosan jelen van. És végezetül olyan versenyt, ahol nem csak egyedül van a versenyző, de segítséget senkitől nem vehet igénybe, mert azzal kizárná magát a megmérettetésből. Nem beszélve a külső segítség fizikális lehetetlenségéről, mert a legnagyobb részben több ezer mérföldre van a szárazföldtől. Ebből talán már ki is lehetett találni, hogy vitorlásversenyről, azok legnehezebbikjéről, a vitorlázás „Everest”-jéről a Vendée Globe, szóló, Földkerülő versenyről van szó.

Pár napja érkezett meg a 2012-13-as verseny hivatalos DVD-je, tegnap volt időm megnézni, ezért gondoltam, hogy „tovább nem tarthatom vissza”, elkezdek írni a Vendée Globe-ról ezen a fórumon is.

A Vendée Globe-ot 1989-ben Phillipe Jeantot alapította, miután a szakaszokra osztott, szintén egyszemélyes Földkerülő versenyt, ami akkor az Around Alone nevet viselte két ízben is megnyerte. Az volt az elgondolása, teljesítsük a távot „egyben”, megállás nélkül. Tehát nem szabad sem kikötni, sem külső segítséget igénybe venni. Ennyire végtelenül egyszerű a versenyszabályzat, sokak szerint ez is az egyik legfontosabb oka a verseny töretlen népszerűségének. Azt kell tehát elképzelni, hogy a vitorlázók hajóra szállnak az Atlanti óceán franciaországi partján fekvő Les Sables d’Olonne nevű városkában négyévente, általában november elején, levitorláznak az Atlantin egészen Afrika aljáig, ahol a Jóreménység fokot kerülve balra fordulnak, hogy végighaladjanak az Indiai óceánon is, majd Ausztrália és Új Zéland alatt a Leuwin fokot szintén balról elhagyva következzen a legnagyobb, a Csendes óceán. Gyakorlatilag az Antarktiszt kerülik meg, végül Dél Amerika „alsó” csücskét, a híres Horn fokot elhagyva visszakanyarodnak az Atlanti óceánra és már csak 6000 mérföld lesz hátra a célig, ami megegyezik a kiinduló kikötővel, tehát Franciaország, Les Sables d’Olonne.  Mindezt egyedül.

Ami évekkel ezelőtt valószínűleg életem végéig rabul ejtett a Vendée Globe-bal kapcsolatban az egyebek mellett a komplexitása. Elvileg a meteotaktika dönti el a verseny kimenetelét. Ehhez naponta többször, jellemzően állandóan tanulmányozni szükséges a különböző meteorológiai szolgálatok előrejelzését, összevetni az aktuálisan tapasztalttal, a múltban szerzett tapasztalattal, és kialakítani a saját hajó polár görbéjének legmegfelelőbb útvonalat. A polár görbe azt mutatja, hogy milyen irányú és erősségű szélben milyen teljesítményre képes a mi hajónk. Miután „kitalálódott” az irány, az útvonal, amit a mai technika szintjének köszönhetően akár 8-10 napra is tervezhetünk, hozzáadódik a többi versenyző helyzete, az időjárási viszonyukkal és polár görbéjükkel együtt, melyről egyébként semmit nem tudunk – a verseny elején. Aztán a négy óránkénti pozíció jelentésből hetek alatt egész jól lehet saccolni, melyik hajónak mi az erőssége, gyengéje, tehát az adott helyzetben merre fog haladni. Miután a többiek haladása alterálhatja a sajátunkat, ezt a részét a versenyzésnek leginkább egy szimultán sakkjátszmához tudnám hasonlítani. Óriási taktikai csata, teljes koncentrációt és szürkeállományt igényel.

A másik oldal a fizikai. Aludni lehet, csak nem érdemes. J Ugyanis az autopilot irányban tartja ugyan hajónkat, a vitorlákat azonban nem állítja, és ha a „trimm” nem ideális lassabbak leszünk, mint a többiek. Tehát a gyakorlatban a skipperek, a hajóvezetők 10-15 percet alszanak egyfolytában csupán, majd körbenéznek, minden rendben van-e, kell-e állítani valamit. Összesen 4-5 óra alvás a reális naponta. Amennyiben vitorlákat kell állítani, netán cserélni, az kifejezetten igénybe veszi a hajósokat, ugyanis a 27-30 m magas árbocra akár 600 nm vitorlafelületet is fel lehet húzni. Aztán cserélni. Egyedül. Akár éjjel, akár nappal. Akár viharban, akár az Egyenlítő körüli Doldrums, szélcsendes övezetben. A vitorlákat, vagy legalább egy részüket „takk” váltáskor, tehát, amikor „csapást” váltunk, azaz fordulás vagy halzolást követően a hajó egyik oldaláról a másikra kell vinni, a súlyuk miatt.

 Egy verseny során jellemzően többször is fel kell mászni az árboc csúcsára, egy elakadt kötél kiszabadítása, vagy a széljelzők meghibásodása okán. Ez a mutatvány minimum 2 órát vesz igénybe, és gondoljunk csak bele, milyen érzés kb. egy 10 emeletes ház magasságáig felhúzni magunkat, miközben a hajó természetesen folyamatosan halad. Az óceáni léptékkel mérve „alap” hullámok is 2-3 méteresek, a víz felszínén, képzeljük el ezt 30 méterrel feljebb! Ja, és azért kell felmenni, hogy szereljenek… A déli óceánokon a hideg és fizikai igénybevétel oly mértékű, hogy a napi kalóriaszükséglet 7000, minimum.

A harmadik oldal a mentális. De erről, valamint a versenyekkel kapcsolatos számos érdekességről, az Open 60-as hajóosztály bemutatásától, a business oldalától a rendkívüli helyzeteken át az olyan teljesen egyediségekig, mint pl. miért kapott első nem franciaként egy angol francia becsületrendet, vagy mi jellemzi ezeket a Franciaországban hősként tisztelt embereket, miért jön el több, mint kétmillió ember a verseny előtt, hogy láthassa a hajókat, versenyzőket, és a saját élményeimről majd a folytatásban essen szó!

A fenti képeken látható hajóvel a legutóbbi verseny rajtja előtt